A Vadász

4. rész

Zöld. Minden olyan zöld. Lukas zöld lombokat látott meg maga fölött először, amikor kinyitotta a szemét. Nem is emlékezett rá mikor ájult el. Az egyik pillanatban még harcolt, aztán egy kard mélyedt bele hasába. A következő pillanatban már egy duruzsoló női hangra és erdőillatra ébredt. Halvány lila gőze sem volt róla hogy hogyan került ide, vagy, hogy miként élhette túl a sérülést egyáltalán. De a kérdéseire nem kapott választ, a fekete hajú rejtelmes lány csak annyit mondott: "maradj!" és eltűnt. A fiú ezután elszundított, bár nem tudta volna megmondani mennyit aludt. Amikor felébredt, Lukas felkönyökölt és körbenézett. Mintha egy bokorból készült sátorban feküdt volna, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a földön kényelmesen elfekhessen vagy egy felnőtt ember felállhasson. Persze szó sem volt kényelemről, abban a pillanatban, hogy megmozdult, iszonyú fájdalom hasított hasába. Meglepődve vette észre, hogy sebe be van kötözve, bár a kötés már átázott, és ő maga pedig egy toldozott-foltozott takaróba van bugyolálva. A sátorban rajta kívül egy batyu volt csupán, de nem érte el, és nem mert nagyon mozogni. Hirtelen hangokat hallott, és ledermedt. Ereiben adrenalin száguldott, de nem mert moccanni sem. Lépések közeledtek felé. Nem tudta mennyire van álcázva a bokorsátor, de sejtette, hogyha valaki egy ilyen helyre hozta, akkor nem lehet könnyű felismerni. A lépések elhallgattak, az illető a sátor előtt állt meg. Aztán egy fekete hajjal borított fej bukkant fel, és Lukas megkönnyebbülve felsóhajtott. A lány volt az, akit maga mellett látott, amikor felébred. Ahogy elhúzta a sátor ajtaját, Lukas sötét eget pillantott meg mögötte. Ezek szerint éjszaka van. Furcsállta a dolgot, mert a sátorban halvány derengés uralkodott. A lány egy zsákot tett le és neki hátat fordítva nekiállt pakolászni. Lukas várt egy kicsit, aztán belátta, hogy a lány nem fog csevegni, úgyhogy nagyot nyögve felkönyökölt.
- Jó látni téged, kedves idegen- mondta megnyerő mosollyal. A lány válla fölött hátranézett, de nem szólt semmit.
- Köszönöm, hogy megmentettél és elhoztál... ide. Tulajdonképpen hol is vagyunk?- ismét nem érkezett válasz.
- Legalább azt áruld el, hogy mi a neved! Hogyan zengjek ódákat a fekete szépségről, aki megmentett?- próbálkozott Lukas játékos félmosollyal, és ezúttal el is érte célját. A lány odafordult hozzá, lehúzta róla a takarót, hogy megnézze a kötést, majd a táskából egy üvegcsét kivéve szigorú arccal szólalt meg
- Reina vagyok. És nem fogsz rólam beszélni senkinek. Ez fájni fog. - mondta miközben leszedte a kötést és a fiolában lévő löttyből cseppentett párat a sebre. Lukas felszisszent, úgy érezte, a folyadék átmarja a bőrét, de azért továbbra is próbált beszélni a lánnyal.
- Miért ne beszélhetnék a megmentőmről?- tudakolta, miközben próbálta leplezni fájdalmát.
- Nem fogsz mostanában visszamenni
- Tényleg? És miért nem?- kérdezte felvont szemöldökkel.
- Szükségem van a segítségedre- közölte Reina tényszerűen.
- És honnan veszed, hogy segítek neked?
- Megmentettem az életed, tartozol nekem. És különben is, ha most nem ápolgatnálak, meghalnál. Úgyhogy nincs más választásod.
Reina kicserélte a kötést, és a sátor legtávolabbi pontjába húzódott.
- És most mit csinálunk?- tudakolta Lukas
- Várunk.
- Mire?
- Hogy utazni tudj.
Ezzel Reina lezártnak tekintette a beszélgetést. A biztonság kedvéért a kezébe vett egy tőrt, lefeküdt a földre, és elaludt.
Lukas lázálmoktól szenvedett félálomban, elmosódott az álom és a valóság közötti vékony határ. Később arra ébredt, hogy hirtelen lekerült róla a takaró, és valaki a sebe körül tapogatózott. Reina ismét kicserélte a kötést, vizet és ételt adott Lukasnak majd a sátor másik végéből bámulta őt. A fiú eléggé zavarban volt, de rettentően korgott már a hasa, így beszéd helyett inkább csendben evett. Amikor végzett, megköszönte az ételt, ami kicsit száraz volt, kicsit ízetlen, de legalább elmúlt tőle a gyomrát mardosó éhség. Ott ültek ketten a sátorban hangtalanul farkasszemet nézve. Végül ismét Lukas törte meg a csendet.
- Mit gondol, doktornő - tette a kezét a sebet fedő kötésre- megmaradok?
- Meg- közölte szűkszavúan.
- Mikor fogok tudni utazni?
- Nagyjából két, három nap múlva már lóra ülhetsz.
- És hová megyünk?
Reina erre már nem válaszolt. Lukas elraktározta magában az információ töredéket. Tehát valami erdőszerűségben vannak most, és hamarosan messzire mennek. Hát ez nem sokat segített kitalálni, hogy hol lehetnek éppen, mert a várost több napi járásban erdő veszi körül. Lukas nagyjából fél napig utazott lóháton mielőtt megtámadták, és gyanította, hogy a törékenynek tűnő lány nem tudta túl messzire vinni őt. Bár biztonságban érezte magát, és kíváncsi volt a lány terveire, agya folyamatosan a szökést tervezgette. Reina mintha meghallotta volna gondolatait, így szólt:
- Meg se forduljon a fejedben!
Lukas meglepődve bámult rá.
- Mégis micsoda?
- Nem tudsz elmenni innen.
- Miért nem?
Reina felmutatta csuklóját, amin egy levelekkel borított lián futott körbe. Lukas lenézett saját csuklójára, amit egy pont ugyanolyan karkötő borított. Másik kezével önkéntelenül is megérintette, majd ujjait becsúsztatta a levelek alá, megmarkolta és letépte... Volna, de a liánok túl erősnek bizonyultak, és hiába feszegette, a helyükön maradtak. Két ujja közé fogott egy levelet, és leszakította. A levél azon nyomban visszanőtt.
- Miféle varázslat ez?- kérdezte rémülten. Királypárti családban nőtt fel, és kiskora óta azt nevelték bele, hogy a varázslat rossz, és gonosz, el kell pusztítani.
- Csak egy kis kötővarázslat- mondta Reina - az a lényege, hogy ha túl messze kerülsz tőlem, a lián rászorul a kezedre, majd egyre feljebb fog terjedni. Ha elszöksz, még azelőtt megfojt, hogy a legközelebbi városba eljutnál.
Lukas nyelt egy nagyot és a csuklóját bámulta.
- Mikor csináltad ezt?- kérdezte remegő hangon.
- Az előbb, amikor aludtál.
- Akkor te... te ... boszorkány vagy?!
Reina most először a fiú társaságában elnevette magát.
- Dehogy! Lidérc vagyok.