Daydream

1

Átlagos, csendes februári délután. Csendben, álmodozva sétáltattam a kutyát, metál dübörgött a fülemben, lusta hópelyhek szállingóztak körülöttünk, nyugodt voltam.

A paranoiámnak köszönhetően felfigyeltem arra, hogy két alak néhány méterrel lemaradva követett. Éreztem tekintetüket a hátam közepén.

Elkanyarodtam a hóban, teljesen más felé indultam, mint amerre akartam. Így nem tudják meg, hol lakom, gondoltam én. Közben leállítottam a zenét, hogy halljam, jönnek-e utánam. Kitartóak voltak. Hallomat, ahogy az orruk alatt szitkozódva taposták a friss havat.

Egyik utánam kiáltott, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna a zene miatt. Rendületlenül mentem tovább, össze vissza cikázva a hóban, követtem a kutyát, ő meg a különböző friss szagokat. Valami megváltozott hirtelen, mintha már csak egy pár cipő csikorgását hallottam volna. Hova lett a másik?

Megint irányt változtattam, betértem a játszótérre, hátha nem nyírnak ki úgy, hogy a fél szomszédság a teraszon ülve gondolkodik azon, hol rontotta el az életét. Még mindig hallottam a lépteiket, de már távolabbról, mintha lemondtak volna rólam. Tudtam én, hogy a sok könyv meg sorozat egyszer hasznomra válik. Meg hát a paranoia is jól jön néha.

Eljátszadoztam a gondolattal, hogy megmenekültem, nem történt semmi. Ekkor beleütköztem a kutyába, aki a két alakot bámulta. Szinte hallottam, ahogy azon gondolkodik, ugasson-e vagy nem. Felemeltem a fejem és szembetaláltam magam két rendőrrel. Az egyik magas, szikár alak, ezüstös borosta keresztezi az arcát, a szemei megnyugtatóan sötétek és mosoly játszadozik a szája bal sarkában. A másik alacsonyabb, fiatal, látszik rajta, hogy sokat foglalkozik az izmai nagyságával, kék szemei mintha átfúrnák a koponyámat, ő nem mosolygott.

- Jó estét! - szólt az idősebbik.
- Mit akarnak?
- Beszélgetni.
- Mégis miről?
- Kezdetekben arról, hogy miért próbáltál megszabadulni tőlünk?
- Például azért, mert fiatal nő vagyok és este későn sétálok egyedül. Bármely más embernek gyanús lett volna, ha két ismeretlen alak követi.
- Igazat kell adnom neked. Elnézést kérünk a kellemetlenség miatt. Tényleg csak beszélgetni szeretnénk.

Ekkor felvillant a képzeletbeli villanykörte a fejem fölött.

- Rendben, de menjünk máshova.

Csendben sétáltunk a negyed egy olyan részébe, ahol kevesebb a tömbház, így csökkent a kíváncsi emberek száma. Össze-vissza cikáztak a különböző gondolatok a fejemben, míg csendben haladtam elöl, ők meg tisztes távolságból követtek. Tudom, hogy Róla akarnak kérdezni. Tudom, hogy tisztában vannak a Hozzá fűződő kapcsolatommal. Valószínűleg azért jöttek csak most, mert ki akarták várni, tényleg vége van-e.

Megálltam. A hideg hó körbeölelte a lábam, de nem érdekelt. Az adrenalin 1000 kilométer/órával száguldzott az ereimben. Rágyújtottam és ránéztem a már velem szemben álló, idősebb rendőrre.

- Úgy látom, tudod, miről lenne szó. - kezdte én meg bólintottam.
- Nem kell most rögtön döntened. - szólalt meg a fiatalabbik. Tetszik a hangja, mély, mégis simogat.
- Azt szeretnék, hogy meséljek róla. Hogy tanúskodjak ellene.
- Nem pontosan. Elég az is, ha bejössz a rendőrségre és elmondod, amit tudsz. Utána többet nem fogunk keresni és senki nem fogja megtudni, hogy ott jártál.
- Létezik itt olyan, hogy tanúvédelmi program vagy az csak a filmekben van?
- Létezik. Ha úgy döntesz, hogy segítesz nekünk, akkor bekerülsz a programba, ha kéred vagy, ha úgy alakul a helyzet.
- Nem tudatja meg, hogy beszéltem, ha úgy döntök, hogy bemegyek.
- Ez világos. Szeretnél valamennyi gondolkodási időt?
- Igen.
- Itt a névjegykártyám. Ha döntöttél, hívj.
- Rendben.
- Találkozunk az őrsön. - mondta a fiatalabb és ravaszul rám mosolygott.