Íróasztal✒️

Nézőpont

Aki könyörög, az már a földön van, abba sokkal könnyebb belerúgni. Én viszont nem akarok könyörögni. Először vissza szeretnék ütni, de tudom, hogy nem sikerülhet, mert túl sokan vannak. Körbe állnak és nevetnek még akkor is, mikor fenyegetésképpen olyan erősen szorítom ökölbe a kezem, hogy elfehérednek az ujjperceim. Aztán felszisszenek, mikor érzem, hogy a tenyerembe vájt apró, félhold alakú sebekből is szivárogni kezd a vér.
Lenézek rá, aztán vissza rájuk, akik még mindig nem hagyták abba a röhögést. És akkor eszembe jut, hogy mennyire szeretnék velük együtt nevetni, még akkor is, ha azon nevetnek, hogy én vérzek. Ennek ellenére elhatározom, hogy csatlakozom hozzájuk, szóval elkezdem. Először csak halkan, magamban, aztán egyre hangosabban, a többiek viszont rendre elhallgatnak. Hirtelen azon kapom magam, hogy senki más nem nevet, csak én.
Elgondolkodom, hogy mi lehet a baj, majd észreveszem, hogy már nem folyik a vér az orromból. Tanácstalanul fordulok körbe, de csak elfordított fejeket látok. Tekintetem hirtelen megállapodik az egyetlen emberen, aki felém néz, és még állja a pillantásomat.
Rámosolygok.

- Megütnél még egyszer?