Íróasztal✒️

Ilyen nincs!

Nem ugrott és nem is lökte senki, csak úgy megtörtént, ahogy a balesetek általában. Ezt már az elején tisztázni akartam, mert ez az egy, amiben biztos vagyok. Egyszer, mikor még post-iteken keresztül beszélgettünk egymással elmondta, hogy ha valaha öngyilkos lenne akkor gyógyszerrel csinálná. Máshoz nem lenne elég bátor. Páran furcsán néztek most rám, milyen anya lehettem, hogy ilyenekről beszélgettem az egyetlen gyerekemmel. De hát nap mint nap hall az ember olyat, hogy teljesen egészséges lányok vetnek véget az életüknek kamaszkorban. Nehéz kor ez és mi hajlamosak vagyunk ezt a tényt  elfelejteni azután, hogy szerencsésen túljutunk rajta. De el sem tudom képzelni milyen lehet megnyúlt, mitesszerekkel és pattanásokkal küzdő tinédzserek lenni úgy, hogy az ember lányának ezekhez a sokkhatásokhoz még az is hozzácsapódik, hogy egyetlen foga sincs.

Persze először nem értettük, azt mondtuk ilyen nincs. A tejfogai sokáig voltak a szájában, csak olyan negyedik osztály magasságában kezdtek cserélődni. Kettő-három egyszerre. Mi csak legyintettünk, arra gondoltunk most behozza a lemaradást, az ötödiket már új és erős fogakkal kezdi. Esetleg egy fogszabályzóval, az úgyis a kamaszkor velejárója, írnak is róla a szakkönyvek. Ehelyett 5 megmaradt foggal indult el szeptember elsején. Merthogy a szájában nem voltak új és erős csontfogak. Sőt lassan semmilyen fog nem maradt. A kislány pedig, aki addig szavalóversenyt nyert és széles, 28 fogas mosollyal integetett a képek közepén, most sejpített, és a szája elszokott attól, hogy fölfelé görbüljön, én pedig rettenetesen féltettem.

Legnagyobb meglepetésemre azonban, nem maradtak abba a barátokról való beszámolók, legtöbbször persze csak egy post-iten, mert nem szerette a megváltozott kiejtését. Volt, hogy telefonjegyzetben írta le nekem egy napját ebéd közben, mert szinte elmaradhatatlan kiegészítője lett a kezéhez nőtt mobiltelefon és a szobájában lévő laptop.

Ezeket megmagyarázva érthető lehetett a kétségbeesésem akkor, mikor színes lapokat szorongatva, könnyekkel küszködve mondtam el az osztályának mi történt, és rá kellett döbbennem, hogy a gyerekek jóformán azt sem tudják, hogy a lányom létezik. Az egyik fiú mesélt nekem arról, hogy soha nem beszélt senkivel, még feleléskor is dacosan szorította össze a száját, nemhogy szünetekben. Teljes letargiában értem haza és nyitottam be a szobájába, ahol a számítógépén folyamatosan ugrottak föl a különböző chat-ablakok. És ők ott voltak. Ott volt Gábor és Zalán, akik olyan vicceket tudtak, mint senki más, Panni aki saját magának varr ruhákat és mindenki más is, akiről valaha post-it cetli íródott.
És én elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy most itt ültök és elköszöntök tőle, meg akkor is ha soha nem találkoztatok vele élőben.