Angel of the Mirror Lake

2. rész

Már egy ideje haladtunk az autóval. Gyönyörűszép tájak, tarka búza- és kukoricatáblák mellett haladtunk el. Kellemes, nyugtató, Lofihoz hasonlítható zene szólt a rádióban. Én csak bámultam elkerekedett szemekkel a környezetet. Ezek szerint falu, vagy kisváros lehet... - gondoltam magamban. Tamara hangja azonban visszarántott a való életbe:
- Egyébként, ha gondolod, megismerkedhetnél az új nevelőapukáddal, Bernarddal is! - Mondta a fejét picit az én irányomba biccentve.
- Persze, tudom, hogy nagyon új ez még neked, és természetesen nem erőltetek rád semmit. Mindent csak sorjában. De már nagyon izgatott!
- Ahogyan én is. - toldottam meg, kicsit bizonytalanul.
Az út további része csendesen telt. Leírtam az eseményeket a naplómba. Mint elég sok más dolgot. Ez meg is lázszik a füzeten. Lapjai kissé elsárgultak, néhol-néhol szamárfül nyomai találhatók, egy-két tintapaca abból a régebbi időkből, amikor még töltőtollal írtam. Ahogyan elnézem, nem csak ez változott, de az írásképem is jelentősen... Régen nagyra kerekített, gyöngybetűkkel írtam, ma pedig vékony, dőltekkel. Ha már itt tartunk... Mindig is szívesen töltöttem szabadidőmet egy másik, nem létező karakter bőrébe bújva, akár gyilkos, vagy harcos, akár egy ártatlan gyermek természetét felvéve. Természetesen én nem úgy harcoltam, mint Alita, a mozivásznon. Csak a tollat állítottam hadba a papírral... S néztem, ahogy a sok-sok sor egyre jobban betölti a papírt, akárcsak tetoválás az addig érintetlen bőrfelületet. S a kedvenc pillanatom, amikor a papír a kezem alatt, immáron egy új történet, még meleg, és hullámos. Ahogy látom a végeredményt, ha az emberek olvassák, tetszik nekik... Rádöbbenek: ezért megérte.
Ahigy írtam tovább a történteket, egyre álmossabbnak, nehezebbnek éreztem a szememet... Mígnem elnyomott az álom.
Tamara csilingelő hangjára keltem fel:
- Jó reggelt Csipkerózsika! Csak nem elaludt valaki? - ezt egy gúnyos kacajjal kísérte.
Szemeimet dörzsölgetve, félálomban kibotorláktam a kocsiból, be, Tam után a bejárati ajtón. Mikor teljesen feleszméltem, nagyon megdöbbentem... Az előszobában sok-sok pár cipő fogadott, jópár kabát, esődzseki, sapka és sál, akasztókon. Kellemes, bolyhos szőnyeg hevert a földön. Innen nyílt a nappali, kedves kis kanapéval, mely teli volt párnákkal. A konyha fekete bútorokkal, szekrényekkel volt tarkítva. E mellett a fürdőszoba mozaik csempékkel borított oldala fogadott, kagyló alakú káddal. A falon nagy szekrény függeszkedett, samponokkal, tusfürdőkkel, fogkrémekkel, kellemes illatú füstölőkkell és három fogkefével. A nappali hátsó részéből egy bíbor szőnyeg által eltakarva magasodott fokozatosan az emeletre vezető lépcső. Felbattyogtam rajta, és ami ott várt, káprázatos volt... Egy hosszú folyosó, beborítva ugyanazon vörös szőnyeggel, amely a lépcsőt is fedi. 3 szoba nyílt, mindegyik bükkfa ajtókkal. Egy raktár-szerűség, amelyben sok étel volt, konzerv, lekvár, befőtt, liszt, zsemlemorzsa formájában. Rengeteg doboz, régi varrógép, írógép (!), és egy kertre nyíló ablak! Szerintem megvan az új kedvenc helyem! Úgy nézhettem az írógépre, mint az éhes oroszlán, mint akit pillanatok választanak el attól, hogy zsákmányára vesse magát.
A második szoba a középen Tamara és a férje hálószobája volt, szép franciaággyal, illatgyertyákkal körberakott szekrényekkel, és végül az én szobám! Gyönyörű élénk kék falú, fehér függönyös, kedves szoba... Volt benne egy nagy könyvespolc, ruhásszekrény, farmerekkel, pólókkal... Olyan volt mint egy álom!
- Imádom! Nagyon szépen köszönöm! - ugrottam Tam nyakába.
- Ne nekem köszönd, hanem neki...! -
állt arrébb, és kezével rámutatott egy magas, barna hajú férfira.
- Ő itt Bernard a, férjem.
Megilletődve álltam előtte. De pillanatok alatt elmúlt eme érzés, és Bernardot is megöleltem.
- Köszönöm! - súgtam hálásan a fülébe.
Elindultunk az ebédlő felé, ahonnan kellemes illatok szállingóztak a levegőben. Nem is láttam az asztalt, amin gőzölgő levesestálakban finom levesek kínálgatták magukat. Krumplipüré, öntet, és rántott hús díszelgett még egy tálcán. Leültünk, és nekiálltunk enni, eközben beszélgettünk.
- Remélem, jól fogod magad érezni nálunk! - mondta Tamara, és Bernárd is helyeslően bólintott. Viszont mesélj valamit magadról, mert az otthonban eléggé szűkszavú voltál...
- Hát tényleg nem tudok magamról sokat mesélni... Talán, amit még nem meséltem, az a baleset... - a hangom remegni kezdett, szemembe könnyek gyűltek, pupillám összeszűkült... - Az egész úgy kezdődött, hogy mentünk éppen a szüleimmel nyaralni kocsival. Szép nyári idő volt. Mindig emlékezni fogok a napsugarakra, amik beszűrődtek az ablakon. Már egy ideje utaztunk, amikor a hajnali pírban, az autóúton megjelent egy különös lószerű állat, habár nem tudtam nagyon megnézni a pánik miatt. Minden bizonnyal valami tanyáról elszökött állat volt. Apám félrerántotta a kormányt. A fák közé gurult a járművünk... S belehajtottunk egy tóba. Kezdett megtelni vízzel... A nyomás miatt hiába rángattuk az ajtót, nem nyílt ki. A szüleim sírva próbáltak keresni valami éles, vagy kemény tárgyat, amivel be tudják törni az ablakot. Végül a vészkalapáccal sikerült egy rést ütni rajta. Sürgettek hogy ússzak ki rajta. Szinte alig volt már levegő, de nem akartam őket egyedül hagyni. Semmiképpen...
- Nem megyek nélkületek! Nem!
- De kicsim, mi rendben leszünk. Ne félj, ha esetleg történik valami baj velünk, akkor menj vissza az autóútra, és várd meg a legelső autót! Ne feledd, kicsim, mi szeretünk... örökké vigyázni fogunk rád, légy akárhol, akármikor. - Az utolsó szavakat sírva mondta ki. Mind a hárman beszívtuk az utolsó levegőnket, és kikapcsolva a biztonsági övet, elindultam a felszínhez a kicsi szűk résen, ami az üvegen tátongott. Egy kiálló szilánk mélyen belevágott a hasamba... de most a legfontosabb az hogy feljussak.
Már eléggé kezdett fogyni a levegőm és még alig láttam a fényt... egyre sötétebbnek láttam mindent... tagjaim elaléltak, és elsötétült előttem a világ... Habár el voltam alélva, halvány képeket láttam valami fényes dologról, ami felúszott velem a felszínre, s kihurcolt a partra. Az utolsó erőmmel a parton, hasamon tátongó sebre néztem... A sebből patakokban folyt a vér a mellettem lévő nagy vértócsába... elgyengültnek éreztem magam... Ismét elsötétült előttem minden...
Kórházi ágyon ébredtem... Nem tudom, Mennyi ideig voltam ájult... Megpróbáltam felülni, de egyszerűen nem ment... Mint villám, hasított belém a fájdalom, s húzott vissza fizikai kereteim közé... Lassan telt az idő. Nem tudom, hogy csak percek teltek -e el, vagy valóságos órák... egyszer csak bejött egy talpig fehérbe öltözött férfi az egyszemélyes kórterembe, ahol feküdtem. Kezében kórlap szerűséget tartott.
- Üdvözlöm kisasszony! Ha szabad megtudnom, hogy hívják?
- A nevem Sky, Sky Hemmings. - szóltam bágyadtan. Elkezdte jegyzetelni valószínűsíthetőleg a nevemet.
- És mi történt? Hogy kerültél ide? szüleid biztos a hiányolnak... - nyugtázta gondolkodó/aggódó fejjel.
- Nekem... Ni-nincsenek sz-szü-üleim... - törtem ki sírásban... Az orvos földbe gyökerezett lábbal, odajött hozzám, s leguggolt.
- Ne haragudj... Nem tudtam, hogy ez a helyzet... De ne aggódj, minden rendben lesz. De meg kell innod ezt... - átnyújtott egy pohár vitaminszerű lötyit. Hozzátette: - Mivel sok vért vesztettél.
Elvettem a poharat, s belekortyoltam.
- Most pedig aludj egy kicsit. Biztos kimerültél. Ha rosszul vagy, akkor csöngess azzal a csengővel, oké?
Igenlően bólintottam fejemmel, letettem a poharat, és amennyire tudtam, elhelyezkedtem, míg az orvos kiment. Végül szépen, de lassan álomba sírtam magam...
A kórházból az otthonba kerültem, ahol egészen idáig éltem. - Hadartam el a mondatokat darabosan. Gondolatmenetemből visszatértem a való életbe.
Könnyekkel megtelt szemekkel néztek rám mindketten. Ezek után csendes meghittségben vacsoráztunk tovább, nem is gondolva a múltban szerzett sebekre és múltbéli fájdalmakra.