Derya Cruyssen, a kőgazdag örökösnő mindent elveszít; a családja támogatását, a legjobb barátnőjét és a szerelmét is. Innentől kezdve pedig csak egy cél lebeg a szeme előtt, elfelejteni a múltat és reménykedni egy jobb jövőben.
Tökéletes alkalom ar...
Azt mondják, hogy a pénz nem boldogít. Nos, valóban nem, de azért nem rossz, ha van. Már csak azért sem, mert egy ilyen koktél 15 dollárba kerül és az előttem lévő az már az ötödik az este folyamán. Elmerengve szemezek a pohárban kavargó itallal, mely még a legcsöndesebb embert is beszédre készteti és felfedi azok titkát is, akik a lehető legjobban őrzik azt. Én is őrzöm a sajátomat, de olyan mélyen elzártam magamban, hogy oda senki sem juthat el. Senki.
Megfogom a pulton árválkodó poharat és egy levegővétellel lehúzom a tartalmát. Az alkohol végigégeti a torkomat, mégis minden korty egyre könnyebb és könnyebb. Az emberek csak úgy kavarognak körülöttem, teltház van, a vendégek percenként adnak le új rendelést. A névtáblája alapján Timothy, a pultban ácsorgó pincér nagy szemekkel néz rám, mikor elé tolom az üres poharamat és újabb kört kérek.
– Ne haragudjon, hogy beleszólok, de nem lesz ez egy kicsit sok? –kérdezi óvatosan, mire egy enyhén gúnyos nevetésféle hagyja el a számat. Sok? Pokoli hetem volt, ez a nap pedig mindennél rosszabb, olyan, mintha minden és mindenki összefogott volna ellenem.
– Ilyen család mellett csoda, hogy eddig bírtam józanul –motyogom. –Ez az egy már nem oszt, nem szoroz... –mondom végül, majd körülnézek a kis étteremben. A bár rész tele van és az összes asztal foglalt. Családok, barátok, szerelmek; minden itt van a szemem előtt, amit elveszettem. Minden, ami arra emlékeztet, hogy mennyire szétesett az egész életem egy évvel ezelőtt.
Tim nagy sóhajjal veszi el a poharamat és kezdi készíteni az újabb italt számomra. Tudom, tudom...elég meggondolatlan dolog lerészegedni az első állásinterjúm előtt, de ebben a pillanatban nem is gondolok a következményekre. Ilyen család mellett mit számít a tökéletes karrier?
– Szabad ez a hely, szépségem? – Egy idősebb férfi jelenik meg mellettem és kérdő tekintettel figyel, várva a válaszomra. Szürke öltönyt visel, szőke haja tökéletesen hátra van fésülve, kék szemeit kendőzetlenül legelteti rajtam, többször is végigpillantva a blúzom kivágásán és a szűk ceruzaszoknyámon, mire egy unott sóhajjal felé fordulok és visszanyelem az először kitörni készülő szavaimat. Az őszinteség nem mindig kifizetődő.
– Igen, de ha leül akkor az enyém lesz az –mondom ki a nyilvánvalót, mire a pasi szemei kikerekednek és sértődötten otthagy a bárpultnál. – Én is így gondoltam –motyogok magamban, majd visszafordulok a pulthoz, ahol Tim –aki végighallgatta ezt a rövid és tömör párbeszédet– éppen próbálja elfojtani a feltörni készülő nevetését.
– Szegény ember, nem tudja kivel kezdett –mondja mosolyogva, mire egyetértően bólogatni kezdek, majd a tekintetemmel megkeresem a pasit, aki most a pult másik végében próbál beszélgetést folytatni egy szőke lánnyal, kisebb nagyobb sikerrel, inkább kisebbel, mert a lány nem tűnik túl boldognak az öltönyös társaságától. Vigyorogva elfordítom a fejem a párosuktól, majd ismét Tim–re nézek, aki gyakorlott mozdulatokkal rázza össze az italomat, majd néhány jégkocát a pohárba dobva, kitölti a shakerből az újabb koktélt, majd óvatosan, hogy ki ne folyjon a pohár oldalán, elém tolja az elkészült "művét", majd szó nélkül tűri, ahogyan egy lélegzetvétellel kiiszom a tartalmát.
Néhány bankjegyet tolok elé és felállok a kényelmes bárszékről, azonban az alkohol nem támogatja az egyensúly érzékem, ahogyan a méretes tűsarkú sem, így először megingok kicsit. Amint sikerül egyenesbe jönnöm, lekapom a kabátom a székről, majd egy utolsót intve Timnek, kilépek a hideg szélbe. Az eső nyomai már csak helyenként látszódnak, kisebb–nagyobb pocsolyákként az aszfalton. Az utca szinte teljesen üres, csak néhány autó hajt el a főút felé, embereket viszont alig látni a közelben, csak a tengerpart felől áramló kellemes fuvallatok hozzák magukkal az ott tartózkodó fiatalok vidám hangjait és a holnap ígéretét is. Mélyet lélegzem a sós levegőből, megtöltve a tüdőmet oxigénnel, ez pedig kitisztítja a gondolataimat, így rövidesen észbe kapok, hogy valahogyan haza kéne jutnom. Még egy utolsó mély levegőt veszek és a tenger iránya felől visszafordulok a szomorú, szürke járda felé és a kocsimhoz indulok, ami alig néhány méterre áll a bár bejáratától. Néhány percnyi keresgélés után természetesen a táskám legaljáról előhalászom a csodaszép Maserati kulcsát, de ahogyan elindulok az autóm felé, megint elvesztem az egyensúlyom.
– Fenébe is! –szitkozódom hangosan, hölgyhöz egyáltalán nem méltó módon. Ilyen állapotban nem tudok kocsiba ülni és vezetni, mert jelen pillanatban még azt sem tudom, merre kéne elindulnom, nem mellesleg felcsavarodnék az első fára. Így hát csak egy opció maradt, felhívni a bátyámat, hiszen ő az egyetlen, aki eltűri az efféle hülyeségeket, mondjuk például azt, hogy leiszom magam a meghallgatás előtti estén, ami meghatározza a további karrierem. Hát igen, csak gratulálni tudok magamnak!
Hatalmas sóhajjal kezdek el kotorászni a táskámban, és néhány pillanat múlva – természetesen szintén a táskám legalján – megtalálom a telefonomat, ami – természetesen – le van merülve. Szuper! Fáradtan konstatálom, hogy ezt a napot minden lehetséges téren elszúrtam. Lehet, hogy ez a büntetésem része, amivel a sors, vagy nevezzük bárhogy, minden egyes nap sújt. Nem mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el, én szimplán csak próbálok normális lenni, önálló életet kezdeni és jóvátenni néhány múltbéli hibát. Leginkább azt az egyet.
Jelenleg csak egy kérdés maradt: mégis hogyan jutok haza, részegen, kocsi és telefon nélkül, anélkül, hogy egyáltalán tudnám, hogy merre kell menni. Zseniális... Jobb ötlet híján sétálva indulok el a főút felé. A cipőm persze egyre jobban szorít. Ami szép, nem feltétlen kényelmes is, szokták mondani, de nem gyalog terveztem hazamenni, maradjunk ennyiben. Alig bírok lépni, a sarkamat teljesen kidörzsölte a kényelmetlen lábbeli, így hirtelen ötlettől vezérelve leveszem, és a kezemben viszem őket, mezítláb sétálva, vagy inkább sántikálva a hideg aszfalton. Roppant felelősségteljes, mondhatom.
Szédülök, a szervezetembe vitt elég nagy mennyiségű alkohol mintha elkezdené megtenni a hatását, amit nem bánok, mert ezzel együtt a problémák is elúszni látszanak egy kis időre.
Bár az eső már nem esik, a levegő egyre hűvösebb és a vékony kabát, amit még délelőtt magammal vittem a családi ebédre most igen kevésnek bizonyul, ugyanis másodpercenként borzongok meg egy–egy fuvallat hatására. Ahogyan eszembe jut az ebéd, próbálom kizárni azt a kellemetlen érzést, amit a gyomromban érzek a gondolat hatására. Inkább a sötét égboltot bevilágító csillagokat szemlélem, melyeket most egy felhő sem takar, így egyenként ragyognak a város felett. Közeledem a főút felé, így egyre inkább elérnek hozzám a belváros zajai; az autók, a járdán sétáló, beszélgető és nevető fiatalok hangjai.
Az úton hirtelen egy sárga foltot látok elsuhanni mellettem. Taxi. Miért nem gondoltam arra, hogy hívjak egy szerencsétlen taxit? A megvilágosodás szép lassan eléri az agyamat, így a szememmel célba is veszem az út túloldaláról érkező, még messzebb lévő sárga autót. Körül sem nézve lépek le az úttestre, már lendíteném a karomat, hogy a sofőr észrevegyen, mire éles fékcsikorgás töri meg az éjszaka csendjét.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
