HOPE

O N E

V É L E T L E N E K

Hallom a fékek csikorgását és reflexből összehúzom magam, miközben az autó fényszórói elvakítanak és az éles fényen kívül mindent kizárnak az érzékelésemből. Az idő mintha lelassult volna abban a pillanatban, amikor kicsit sem meggondolatlanul csak úgy simán leléptem az útra. Szinte fel sem fogom, hogy mi történik körülöttem.

Az autó épphogy csak érint, de az alkohol tompító hatása miatt a reflexeim is lassúak, a koordinációm teljesen megadja magát, a lábam nem bírja el a súlyomat, így csak tehetetlenül csuklok össze, mint egy rongybaba. Az aszfalt hideg és nyirkos, a könyökömön pedig már most érzem, ahogyan a vér lefelé szivárog.

Néhány pillanat múlva kinyílik a sofőrülés felőli ajtó, ahogyan az autó tulajdonosa egy szemvillanás alatt kipattan a járműből. A fényszóró továbbra is elvakít, így csak a körvonalát tudom kivenni, ahogyan felém fut.

-Jól érzi magát? Megsérült? -Hangja alig ér el a tudatomig, minden olyan ködös és homályos. Bevertem volna a fejemet? 

-Mégis mi a fenét csinál?! Teljesen megbolondult, netalán halálvágya van?! Semmi körültekintés nélkül lépett le elém az útra... -Hangjában aggódást és némi bosszúságot vélek felfedezni, de még mielőtt válaszolhatnék, az alak letérdel mellém és kezébe veszi az arcomat. -Kérem, nézzen rám! -Megteszem, amit kér, bár beletelik pár pislogásba, mire végre kitisztul a kép. Egy férfi arca rajzolódik ki előttem; csupa erőteljes vonás, határozott állkapocs, markáns arccsont és olyan vakítóan kék szemek, amelyekről a legmélyebb óceánok jutnak eszembe. Szemek, melyek most riadtan fürkészik az arcomat.

-Hogy hívják? Tudja, milyen nap van ma? –Folyamatosan csak kérdez és kérdez, én meg azt sem tudom, melyik bolygón vagyok hirtelen.

-Derya és igen, ma csütörtök van -mondom ki nagy nehezen, miközben az idegen sérülések után kutat, az arcomat elfordítva nézi meg a fejemet, majd a karjaimat, mire megállapodik a könyökömnél. Kicsit furcsán érzem magamat, ahogyan a férfi a karomat tartja, még mindig idegen számomra, így kihúzom magam a fogásából, mire az kissé hátrébb húzódik, feltartott kezekkel, mintha megadásra szólítottam volna fel.

-Ne aggódjon, nem áll szándékomban bántani. Mondja csak, nem szédül esetleg? Érez valahol fájdalmat a könyökén kívül? -kérdezi, mire csak megrázom a fejemet. A fenekem sajog és vérzik a könyököm az erőteljes leérkezéstől, de azon kívül semmi bajom. Az idegen úgy mustrál, mintha egy Fabergé-tojás lennék, ami éppen most tört volna ezernyi apró darabra.

-Nem látom jelét semmilyen fejet ért traumának, de biztosra kell mennem. Most szépen velem jön, beviszem a kórházba, ott el tudom látni a könyökét is -jelenti ki. Hirtelen szinte fel sem fogom, amit mond, de azt tudom, hogy én most biztos nem megyek sehova, kórházba meg pláne nem, csakis haza.

-Nem, nem, ki van zárva. Teljesen jól vagyok -ellenkezek, majd ezt bizonyítva megpróbálok felállni. Az ismeretlen megpróbál segíteni, de én ellököm magamtól a kezét. -Köszönöm, megy egyedül is.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondom, a lábaim majdnem felmondják a szolgálatot, de az idegen még éppen időben kap utánam és tart meg a derekamnál fogva, megakadályozva, hogy hasra vágódjak.

-Biztosan jól érzi magát? -kérdezi már sokadjára, amelynek hatására kissé pipa leszek és újra megtalálom a hangomat a magabiztosságommal együtt, ami az utóbbi néhány percben elhagyott.

-Igen, uram, jól érzem magam. Nézze, orvos vagyok, papírom van róla, hogy értek az emberi test működéséhez és tökéletesen meg tudom ítélni, hogy ha az enyémmel valami baj van, de biztosíthatom, hogy nincsen, csupán van egy horzsolás a könyökömön és 3 egység alkohol a véremben, ami elég meggondolatlanná tett ahhoz, hogy szépen lelépjek egy autó elé. Amit egyébként sajnálok, frankón nagy hülyeség volt. És nem, nincs halálvágyam, szóval megnyugodhat -jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Mikor megbizonyosodik róla, hogy képes vagyok megállni a saját lábamon, kissé hátrébb lép.