... ismeretlen tájon sétálok. A kabátomat szorosan összefogom a mellkasomon, mivel a szél erősen fúj. És mégha nem is fújna, a hó akkor is méretes szemekben esik. Néhány pihe megragadt szőke hajamon, ahol nem fedte a kapucni. Az átfúvásoktól szinte semmit nem látok, de ez eléggé elhanyagolható dolog éjszaka a pusztán. Amúgy sincs semmi ami alapján tájékozódhatnék. Kivéve egy dolgot. El sem gondolkozok azon, hogy hova igyekszem. Csak haladok kitartóan a hidegben az egyetlen fénypont felé, amint közel s távol látni lehet.
Pár méterről már tisztán látom, hogy a fény tűztől származik. Egy kis kunyhó ablakán át világít a sötétségben. Kopogok és várok. A szél hangosan süvít a fülem mellett így meg se hallom, ha valaki kiszól. Önkényesen lenyomom a kilincset és belépek. Az épület belülről sem sokkal nagyobb, mint kintről látszódik. Jobbra látok egy ajtót bent egy ágy és egy íróasztal és itt van még az előtér, amit ha jól megnézek nappaliként és konyhaként is üzemelhet... A kandallóban a kinti hidegre fittyet hányva ropog melegen a tűz. Nekem háttal a tűzzel szemben magányos férfi ül. Kicsit beesett háttal, borzas koromfekete hajjal. Tényleg ő az... Szívem nyomban hevesebben kezd verni... Lassan felém fordul, bal szemét fekete kendő fedi, jobb pedig elkerekedik a döbbenettől.
-Acél? – kérdezi és a hangján is hallom a meglepettséget. Bólintok. Igen. Itt vagyok.
Felkelt a székből addig becsuktam magam mögött az ajtót. Megáll előttem és én felnézek rá. Még mindig magasabb nálam, de ez most igazán nem zavar. Annyi mondanivalóm és annyi kérdésem lenne és ahogy belenézek a szemébe látom, hogy neki is. Összeszorul a torkom. Valamiért úgy érzem, hogy erre nincs idő. Hideg ujjak érnek az arcomhoz és bal kezemmel én is hozzáérek. Nem melegebb az enyém sem.
Látom rajta, hogy nem akar hinni a szemének. Be kell valljam, hogy én sem. – Mit keresel itt?
-Hozzád jöttem – súgom halkan és végigsimítok a bal arcán. A fekete kendőt figyelem és ez neki is feltűnik, mivel hozzáérinti az ujját.
-Ez egy elég hosszú történet... – mondja a szemembe nézve, majd zavarba jön, ahogy egy apró csókot nyomok a fekete szemfedőre. Most talán már tudatosult Royban, hogy valóban előtte állok, ugyanis magához ölelt.
Érzem az erős karját a derekamon és forró szuszogását a nyakamon. Mióta hiányzott ez az illat! És talán évek óta nem ölelt így senki sem. Átkarolom a hátát és percekig így maradunk. Az idő múlását csak azért érzékelem, mert odakint még mindig süvít a szél. Kiszakadok az ölelésből és leveszem a kabátomat, majd felakasztom az övé mellé. Közben végig magamon érzem a pillantását és nem is tévedek. A szemébe nézek és látom ahogy végigmér. Igaz azt meg kell hagyni, hogy a kabát sokat dob a méretemen, ha másnem széltében... Szerető mosoly jelenik meg az arcán én pedig érzem, hogy zavaromban elpirulok.
-Még mindig alacsony vagy...Chibi... - mondja kajánul. Mintha csak a régi Royt látnám magam előtt. Elvigyorodok én is.
-Azt azért el kell ismerned, hogy nőttem Ezredes!
Lehajtja a fejét.
-Már nem vagyok Ezredes... - mondja és visszaül a székbe. Leülök a tűz mellé a földre, karommal átfogom a térdeim és felé nézek, ő pedig engem figyel. Arcomat és az oldalamat melegíti a tűz és kicsit a gondolataimba merülök, amikor meghallom a hangját.
-Tényleg te vagy az?
Ránézek és mosolygok. Azt hiszem feleslegesen bizonygatnék bármit is, ha nem hisz a saját szemének.
-Acélkám, tényleg te vagy? – kérdezi ismét. Felállok és elé sétálok.
-Győződj meg róla magad! – mondom, mire fejét a mellkasomra hajtja egyik kezével pedig átkarolja a derekam. Beletúrok a hajába és közelebb vonom magamhoz. Érzem a szívverését és a sajátomat is. Mintha csak versenyt dobognának. Több percig így állunk, de ha egy örökkévalóság múlik el ezidő alatt, az sem tűnik fel.
ESTÁS LEYENDO
Magányos téli estén...
FanficAz első Fma széria alatt írtam ezt a sztorit. A sorozat után és a mozifilm elött. Az események után Roy önkéntes számüzetésbe vonul, ám váratlan látogatója érkezik. YAOI! ROYED! :)