Venom (Taehyung fanfiction)

Prológus

A világ rossz hely. Az emberek gonoszak és hatalommániásak. Szeretet nem létezik. Nem mondhatsz azt amit akarsz, nem érezhetsz azt, amit normál esetben éreznél és nem gondolhatsz olyan dolgokra, amelyek nincsenek megengedve. Szomorúvá és kegyetlenné vált az élet, amely szinte hurokként szorul a torkunkra és akkora súlyokat helyez a vállainkra amelyekbe bele lehet rokkanni.
A kőkemény acélból készült ágyam keretének voltam dőlve és úgy bámultam a fehérre mázolt mennyezetet. Mélységes csend uralkodott az egész helyiségben valahányszor Cheryl, a csacsogó rabtársam elaludt és ez most sem volt másképp. Csak az ódivatú villanykörte idegesítő sercegését lehetett hallani teljesen eltompult időérzékem szerint nagyjából percenként. Minek számolni az időt, amikor már fogalmam sincs, hogy mennyi ideje nem láthattam a nap sugarait és nem érezhettem a melegét az arcomon. Már azt is teljesen elfelejtettem, hogy milyen volt a házunk azelőtt, hogy ide bezártak. Már nem volt értelme dühöngeni amiért nem érezhetem a szabadság édes ízét, nem tudtam örülni annak, hogy a használt levegő beáramlik a tüdőmbe és érezhetem a szívemnek dobbanásait. Néha mintha hallanék bizonyos hangokat, amelyek az acélfalakon túlról érkeznek, madárcsicsergés, autók motrának kellemes bődülése, de legtöbbször betudom egyszerű hallucinációknak, amelyeket a félelem és a klausztrofóbia okoz.
Régen minden más volt. Volt egy szerető családom, egy lehengerlően helyes bátyám, egy gyönyörű édesanyám, egy imádni való édesapám és egy még egészen pici kishúgom. Szabadon járkálhattam a hatalmas hátsókertünkben, a közeli erdőben, gyűjthettem a mezőről virágokat, amelyekből ha ugyan amatőr módon is, de csodás koszorúkat tudtam készíteni. Esténként a barátaimmal játszhattam az egyik külvárosi utcácskában és önfeledten nevethettünk. Később járhattam bulikba és Nevada Állam szabályaihoz tartva magam megszereztem a jogosítványt is. Imádtam az életemet és olyan hálával voltam képes minden egyes dologra pillantani, amilyennel szerintem senki más.
Csakhogy eljött a változás napja, az a bűvös május huszonhetedike, amikor anya szinte ordítva rontott be a szobámba olyan instrukciók kíséretében, hogy „Öltözz, mert most elmegyünk!", „Igyekezz már egy picit, mert nem fognak ránk várni egész nap". Akkor éltemben először megijedtem tőle, ugyanis furcsán kifejezéstelennek tűnt az egész lénye. A szemei nem csillogtak úgy ahogyan általában és a vonásai olyan kemények voltak akár egy precízen kifaragott szobornak.
A karomtól fogva ráncigált le a lépcsőn, aminek az alján a szintén halálra rémült bátyám, Kyle, álldogált. Tágra nyílt szemekkel figyelte azt ahogy anya úgy bánik velem, mint egy rongybabával és láttam rajta, hogy szeretne segíteni, de apa metsző és jéghideg szempárja teljesen megbénította. Idegesen néztem rá az aranyosan pislogó, alig két hónapos kishúgomra, Lanara, aki az egész eseménysorozat súlyából még mit sem volt képes felfogni.
Zaklatott érzelmeim csak még inkább felerősödtek és felszínre törtek, amikor egy furcsa alakú épület előtt állította le apa az autónkat. Minden vakítóan fehér volt, éppen csak a gondosan lenyírt fű kölcsönzött egy kis színt ebbe a nyomasztó összképbe. A teljes épület úgy nézett ki, mintha a jövő egy egészen aprócska része pottyant volna ide. A középső, téglatest alakú fémhalmazból mindenféle üvegfolyósók ágaztak el, amelyek gömb alakú helyiségeket kötöttek össze. Normál esetben biztos, hogy ámuldozva szemléltem volna az építészeti csodát, ám abban a pillanatban sokkal inkább foglalkoztatott a szüleim különös viselkedését okozó háttértényező, amelynek kilétére sehogy sem voltam képes rájönni.
-Ah! Nagyon örülök, hogy újra láthatom önöket Mr. és Mrs. Johnson. Azonnal értesítem az orvosokat az érkezésükről - az ajtót nyitó nő hangja érdesnek és kellemetlennek tűnt, az arcára pedig mintha ráfagyott volna az a groteszk mosoly, amit felénk villantott.
-Én félek Kyle. Mi a fene történik itt? - egész testemmel hozzásimultam a bátyámhoz, akinek oltalmazó karjai ezúttal is védelmezően fonódtak körém.
-Nem tudom Kate. De az életemre esküszöm, hogy meg foglak védeni téged és Lanat is - a mindent elemésztő dühtől remegve próbált meg nem azonnal cselekedni tudva, hogy annak talán olyan súlyos következményei lehetnek amelyeket egyikünk sem lenne képes elviselni.
-Kérem! Fáradjanak beljebb! Az orvosok már várják önöket - abban a másodpercben ahogy Kyle meghallotta az orvos szót, szinte földbe gyökereztek a lábai és egyszerűen nem volt hajlandó megmozdulni.
Az én mindig erős, kitartó és intelligens idősebb testvérem az egész világon egyetlen dologtól fél, de attól annyira, hogy valahányszor meglát egyet sikítva tudna elmenekülni. Ezek pedig az orvosok. Apa megpróbálta betolni őt, miután szétválasztottak minket, de ő meg sem mozdult.
-Nem! Kérem, ne kényszerítsenek erre! Én ezt nem akarom! - ordítozni és menekülni kezdett amikor két gorilla méretű férfi indult el felé és habár pontosan tudtam, hogy mennyire fürge, ellenük esélye sem lett volna - Nem! Kérem! Engedjenek el! - erőteljesen kezdett el rúg kapálózni ahogy a kitárt ajtók felé vonszolták és teljesen kikelt magából - Kate! Segíts Kate! Kérlek!
Szemeim megteltek könnyekkel ahogy felé szerettem volna sietni, de anya újra elkapta a karomat. Azt mondta nekem, hogy ne ellenkezzek amennyiben meg szeretném élni a holnapi napot is, így amennyire csak tudtam nyugton maradtam. Arcomat eltakartam a kezeimmel, ugyanis mindennél jobban fájt az, hogy Kylet kénytelen vagyok cserben hagyni.
A következő dolog amire emlékszem az a tőlem nem messze álló doktornő hangja volt. Fáradtnak éreztem magam és a sírás keserű gombóca szorította el a torkomat, ahogy arra gondoltam, hogy az élet mennyire igazságtalan volt velem és a családommal.
-Katelyn! - nevem hallatán ha ugyan kissé bágyadtan is, de oldalra fordítottam a fejem - Most egy egészen apró szúrást fogsz érezni a nyakad környékén, de ígérem, hogy utána már soha többé nem kell érezned a fájdalomnak a legkisebb morzsáját sem - első pillantásra egészen kedvesnek tűnt kissé őszes hajával és az ajkai körül gyülekező ráncokkal, ám amint egy hatalmas tűt kezdett el lóbálni az ujjai között, azonnal úrrá lett rajtam a pánik.
Ezután egy újabb hosszabb képszakadás következik néhány olyan óráról, amikre nem vagyok képes visszaemlékezni. A következő képen már a dühtől villámló szemű doktornő előttem állt, én pedig egy túlméretes, fémből készült székhez voltam kötözve különböző méretű és színű bőrcsíkokkal, amelyek folyamatosan belém vágtak. Ha akartam volna sem tudtam volna elmenekülni, így csak csendben tűrtem az egyre inkább erősödő kínokat. Mindenhonnan csövek és kábelek lógtak alá rólam, mintha egy súlyos baleset után kerültem volna kórházba.
-Ez egyszerűen nem normális - kifejezéstelen arcot erőltetve magamra bámultam az előttem dühöngő, fehér köpenyt viselő nőt - Mégis hogy lehetséges, hogy nincsen rád hatással a méreg? Válaszolj! Mi a fenét tettél?
-Én nem tettem semmit - ráztam még hevesen a fejem, ami miatt a rengeteg rám kötött kábel mozgolódásba kezdett.
-Hazug cafka! - olyan hirtelen kezdte el szorítani a torkomat, hogy reagálni sem igazán volt időm - Jobban teszed ha most azonnal elmondod, hogy mégis mi miatt vagy immúnis a méregre. Az életeddel játszol kislány.
Küszködtem az éltető levegőért és addig kapálóztam amíg az egyik szíj egy egészen picit meg nem lazult. A jéghideg ujjak szorításai csak még inkább erősödtek harmatgyenge próbálkozásaim hatására és már csillagokat láttam az oxigénhiány miatt.
-Mindennél jobban gyűlölöm a hazudozó, tinédzser ribancokat - fogai között sziszegve formálta a szavakat még pont azelőtt, hogy elvesztettem volna az eszméletemet.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemeimet már ebben a patkánylyukban voltam. Az első időszak borzalmas kínokat tartogatott a számomra, az állandóan égő lámpák miatt képtelen voltam aludni, a konzerves kaják miatt újra és újra rosszul lettem és csak akkor voltam hajlandó használni a mellékhelységet és az ott található zuhanyzót, ha már úgy éreztem, hogy végképp nincsen más választásom. Fáradhatatlanul lázadtam, úgy éreztem, hogy nem hódolhatok be senkinek és semminek akinek ehhez a helyhez a lehető legkevesebb köze is van és még reménykedtem abban, hogy egyszer kiszabadulhatok innen. De hát ez természetesen nem történt meg és a remény szépen lassan elhagyott engem.
Odakint süt a nap, a fák hajlonganak a szélben, az évszakok váltakoznak, de mindez mit sem ér, ha az embereknek már rég nincsen szabad akarata. Érzelemmentes bábokká váltak, akiket kötélen rángatnak a bábmesterek kényük kedvük szerint.