Venom (Taehyung fanfiction)

4.rész

Hosszasan bámultam azt az egészen aprócskának tűnő horpadást a falon, amit Taehyung nemrég vett észre és azon gondolkoztam, hogy talán minden immúnisnak van valamilyen különlegesebb képessége. Az én hallásom eléggé kiemelkedő, Tae képes olyan dolgokat látni amiket szinte senki más és így logikusnak tűnik az, hogy esetleg Cheryl is jó valami hasonlóban, az pedig nagyon sok mindent képes lenne megváltoztatni.
-Szerintem valahogy megpróbálhatnánk lyukat ütni oda – ezt az ötletet Cher vetette fel, csakhogy ezzel az volt a probléma, hogy semmilyen eszközünk nem volt.
-Esetleg, ha megpróbálnánk szétfeszíteni ott? – ezúttal Taehyung szólalt meg egy egészen jónak tűnő opcióval, csakhogy ehhez is szükségünk lett volna valamilyen élesebb tárgyra.
-Oké. Világos, hogy innen nem fogunk kijutni anélkül, hogy ne szereznénk valami segédeszközt. Ahhoz pedig valakinek ki kell mennie oda – mutattam az ajtó felé, amelynek a túloldalán az a sok húgyagyú zombi tevékenykedik.
Kijelentésem hallatán az egészen eddig hangosan csacsogó és ötletelő párosra szinte azonnal rátelepedett a néma csend. Egyetlen pisszenést sem lehetett hallani, még a levegő is a tüdejükbe fagyott ahogy meredten néztek rám. Láttam magam előtt ahogy olyan gondolatok ugrálnak a fejükben, miszerint „Ez teljesen megbolondult", vagy „Én tuti ki nem megyek oda". Féltek attól, ami odakint várhat rájuk és rettegtek az esetleges büntetéstől, amelyben nekem már jó néhányszor volt részem, nekik viszont még egyszer sem.
-És az minden bizonnyal én leszek – enyhén megemeltem a bal kezem, hogy láthassák, hogy a szándékaim teljesen komolyak – Figyeljetek! Ismertetem az eddigi tervet. Tudom hogyan kell kijutni ebből a helyiségből úgy, hogy a belső részbe jussak, viszont az nagyon körülményes és nehéz lesz. Az első két kanyart jobbra kell megtegyem a folyósókon, a következőt balra, utána pedig két elágazásnál középen kell mennem. Ott van egy viszonylag nagy fegyverraktár. Ha onnan tudnék szerezni néhány dolgot, akkor megoldható lenne a szökés és jelentősen nagyobb esélyünk lenne odakint a túlélésre.
-Ez egy öngyilkos merénylet. Ha meglátják, hogy a fegyverraktárban vagy akkor azonnali hatállyal kivégeznek – Cheryl hangja egészen idegennek és ijedtnek hatott mindig magabiztos és határozott énjéhez képest.
-De amúgy te mégis honnan tudsz ennyit erről az egész épületmonstrumról? Kívülről hatalmasnak tűnik – az éppen megszólaló Taehyung sem éppen tűnt túl lelkesnek amiatt a gondolat miatt, miszerint egyedül fogok császkálni úgy, hogy bármikor rám támadhatnak.
-Elég sokszor kísérleteztem már – vontam meg a vállam egy eléggé furcsára sikeredett grimasz kíséretében.
-Én nem akarom, hogy egyedül menj – Cher belecsimpaszkodott a karomba és a másodpercek múlásával kezdett egyre inkább úgy tűnni, hogy soha sem fog elengedni.
-Én sem akarom. Vagy mind megyünk vagy senki – Tae tekintetében hirtelen olyan tűz villant, ami képes lett volna bármit felperzselni.
-Nem lehet. Együtt túlságosan láthatóak lennénk – hevesen ráztam a fejem, hogy kifejezhessem nemtetszésemet, de ekkor már minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult.
-Az első elágazásnál külön válnánk – Cheryl vette át a szót – Mi megpróbálnánk elterelni a figyelmüket azért, hogy te könnyebben haladhass. Ha pedig valakinek sikerül kijutnia akkor az elbújik valahol és kiszabadít minket valahogy.
A bennük lappangó naivitás akaratlanul is megmosolyogtatott, azonban a szemeikben csillogó hiú remény miatt sírni tudtam volna. Innen nem lehet kijutni a bejáratokon keresztül, ugyanis az összes retina szkennerrel van ellátva. Egyetlen szó nélkül tápászkodtam fel azért, hogy megmutassam nekik az eddigi legnagyobb titkot amit az ő biztonságuk érdekében rejtve tartottam. Amint hozzáért a kezem a kilincshez az bármiféle erőlködés nélkül elmozdult és kitárult előttem a minket egészen eddig fogva tartó ajtó.
-Mi a hétszentséges kurva Isten? – Cher felettébb kulturált megszólalása hatására azonnal vissza is csuktam az acéllapot a lelepleződés gondolatától megijedve – Egész végig nyitva volt és te nem is szóltál nekünk? Most legszívesebben úgy megvernélek, hogy többet mozogni se tudj.
-Ti ezt nem érthetitek – fordultam feléjük azért, hogy dühtől villámló szemeikbe tudjak nézni – Én csak meg akartalak titeket védeni, mert ebből a helyiségből túl könnyű kijutni. Az egész épület tele van csapdákkal és a belső részeken hemzsegnek a dolgozók.
-Ez így akkor sem igazságos – csattant fel ezúttal a visszafogott temperamentumáról megismert Taehyung is – Legalább egy annyit mondhattál volna, hogy „Nézzétek hülye gyerekek! Egész végig nyitva volt az a retkes ajtó, csak ti olyan vakok vagytok, hogy észre sem vettétek".
Fáradtan dörzsölgetve szemeimet csúsztam le a padlóra és térdeimet felhúzva kezdtem el azon agyalni, hogy hogyan tálalhatnám nekik a felettébb szomorú valóságot. Én egész eddigi életemben kétszer tapasztaltam meg a kegyetlen gyilkos, a remény, érzetét. Először akkor, amikor a bezártság miatt szinte megtébolyodva rohantam végig a folyósókon és végre megpillantottam a főbejárat alatt átszűrődő kellemes napfényt, másodjára pedig akkor, amikor a Tae által felfedezett résen keresztül képes voltam meghallani a víz csobogását.
-Nagyon jól figyeljetek rám! – emeltem meg az egyik kezem, mire végre elcsendesedett haragtól eltorzult duruzsolásuk - Mi nem kellünk nekik. Nem érdekli már őket, hogy mi miatt lettünk immúnisak, már nem végeznek rajtunk vizsgálatokat, alig hoznak nekünk kaját, nem szereltek kamerát ebbe a cellába és nem zárnak be minket. Nekik csak az fontos, hogy ne tudjon rólunk a világ és az esetleges még normális emberek. Egyszerűen túl nagy segítség lehetnénk a külvilágnak, de nem vagyunk elég nagyok ahhoz, hogy embernek tűnjünk a szemükben és hogy energiát pazaroljanak ránk – elsőre talán erőteljes túlzásnak tűnhet ez így, ám ez sajnos a kőkemény valóság, amiben ha nem jutunk ki innen akkor éhen fogunk halni, vagy kivégeznek minket.
Néma csendben üldögélve emésztgettük magunkban az általam közölt információkat. Egyikük sem akarta elhinni azt, hogy ennyire jelentéktelenekké váltunk, akikre már az égegyadta világon semmi szükség nincs. Na és hogy miért nem ölnek meg minket egyszerűen? Azért, mert ha arra kerül a sor, akkor kiválóan tudják majd zsarolni velünk az embereket. „Ha nem hódoltok be most azonnal, akkor mindhárman meghalnak". Vicces.
-Az egész épület tele van egészen aprócska kamerákkal, amiket szinte lehetetlen észrevenni – folytattam az ismertetést – Biztos, hogy azokon keresztül észre fognak venni, csak az nem mindegy, hogy mikor. Odakint minden fehér azért, hogy mi láthatóak legyünk a barna rabruháinkban. És egy jó tanács. Vigyázzatok Hármassal! Akárki is irányítja őt, az nem ismeri a könyörületet és ha netán ő kap el, akkor semmiképpen sem fog kedvezni nektek, ugyanis imádja a vér látványát.
-Ki az Isten lehet annyira hatalommániás és gonosz, hogy az egész világot az uralma alá akarja hajtani, ráadásul ilyen pofátlan és undorító módon? – Taehyung mintha csak kimondta volna gondolataimat, úgy kezdett el hangosan töprengeni ezen a felettébb nehéz kérdésén.
-Ezt egyikünk sem tudhatja – rázta meg a fejét Cheryl és életében először nem csillogtak a szemeiben a kalandvágy szikrái.
-Induljunk! – úgy éreztem magam, mintha én lennék a kis hármas csapatunk vezetője, akinek vállát megannyi nehéz súly húzza a föld fele.
Még egyszer, utoljára szembe néztem a mellettem állókkal azért, hogy felmérjem mennyire rosszak az esélyeink. Hát nagyon. Mindhármunkból csak a csont és a bőr látszik, sápadtak és erőtlennek vagyunk, mintha bármelyik pillanatban felkaphatna egy erőteljesebb széllökés. De ha itt ülünk és várjuk a szebb jövőt, akkor csontvázakká válunk mielőtt igazán élhettünk volna. Nincs értelme kertelnem. Rettenetesen féltem és ez a kezeim csillapíthatatlan remegéséből is jól kivehető volt. Az én feladatom felettébb egyértelműnek, viszont annál inkább kivitelezhetetlennek tűnt. Eljutni lehetőleg észrevétlenül a fegyverraktárt, összeszedni annyi hasznos dolgot amennyit csak tudok, ezeket valamilyen formátumban elrejteni, visszajutni ismételten minél láthatatlanabbul a celláig, majd idebent is elrejteni valahova a behozott eszközöket. Lehetetlen küldetés.