Venom (Taehyung fanfiction)

2.rész

-Nem tudok aludni – Taehyung már eléggé hosszú ideje hánykolódott mellettem az első időszakos kínkeserves alváshiány miatt.
-Hozzá fogsz szokni. Eleinte én sem tudtam – az egész helyiséget betöltötte a magát cseppet sem zavartató Cheryl hangos horkolása, ezért úgy döntöttem, hogy ülőhelyzetbe tornászom magam és egy picit gondolkozok.
A gondolatok. Csak ezek tartanak vissza a biztos őrültség legelső jeleitől és hát nem ironikus, hogy most pont ez hiányzik az emberekből? A színtiszta gondolatfoszlányok, melyek színesebbé képesek tenni a szürke és unalmas falakat.
Sokszor próbálok visszaemlékezni a családommal eltöltött szép pillanatokra és néha olyanok is eszembe jutnak, amelyek normál esetben talán soha nem tudtak volna. Egy álmatlanul eltöltött „éjszakán" például felsejlett előttem anya arca, ahogy az első táncelőadásom alkalmával arcán egy büszke mosollyal figyelt engem. Mit meg nem adnék azért, hogy visszamehessek azokba az időkbe.
-Min agyalsz ennyire? – észre se vettem azt, hogy Tae időközben mellém került, így kissé meglepetten néztem felé kérdése hallatán.
-Sok mindenen szoktam. Most per pillanat az anyukám jutott eszembe – a barna, kopottas rabruháról alálógó szálak közül kezdtem el piszkálni egyet.
-Mesélj nekem róla! – újdonsült „szobatársam" csillapíthatatlan kívánságának egy újabb bizonyítéka került terítékre, ahogy a Cheréhez hasonló mondathalmazokkal kezdett bombázni engem.
-Igazán elcsépelt mondatnak hangzik az, hogy az én édesanyám volt a világon a legjobb, a legszebb, meg minden egyéb eltúlzott jó tulajdonság, így én nem is mondok ehhez hasonlót. Rengeteg hibája volt, de megpróbált jó lenni hozzánk és igazán szeretett minket. Nagyon bájos volt az alacsony termetével, a kissé kerekded arcával és gesztenyebarna hajával. Ő az a fáradhatatlanul harcoló fajta volt, akinek mindig volt a tarsolyában legalább három tartalék ötlet. Ezért is állok értetlenül a történtek előtt – a hangomban a keserűség enyhe jelenlétét lehetett érezni, amely talán arra engedett következtetni, hogy három hosszú év után sem sikerült még teljesen túltennem magam a történteken.
-Biztos nagyon szeretted – olyannyira elszoktam már az emberek érintéseitől, hogy összerezzentem amikor Taehyung rátette az egyik kezét a combomra.
-Nem gondolod, hogy egy picit túlságosan közvetlen vagy? – nem igazán tudtam hogyan is kellene reagálnom, így ösztönösen védekezésbe kezdtem.
-Sajnálom – ezúttal ujjaival a haját kezdte el piszkálni ami már enyhén elkezdett bezsírosodni.
-Zavar az, hogy te már szinte mindent tudsz rólam és Cherylről, mi viszont egyáltalán nem ismerünk téged – a lehető legkevésbé sem voltam gyanakvó, hiszen egy sorstársunkról volt szó, egyszerűen csak zavart az a hatalmas információtömeg amit nagyon rövid idő alatt átadtunk neki – Hogy kaptak el téged, ha elmenekültél?
-Mondanám, hogy ez egy vicces sztori, de a lehető legkevésbé sem az – egy egészen enyhe akcentussal beszélte az angolt, viszont tökéletesen érthetően és helyesen –
Az én kis családomban rajtam kívül még tizenegy fiú és kilenc lány volt, szóval értelemszerűen huszonegyen éldegéltünk együtt egy viszonylag eldugott, kissé romos épületben, ahol már évek óta nem élt senki.
Minden nap másképpen osztottuk fel a feladatokat, volt aki vízért ment, volt aki tüzet kellett gyújtson, mások pedig kaját mentek keresni, hiszen ezek létszükségletnek számítanak az emberek számára. Aznap én és meg két társam, Jimin és Yoongi, voltunk felelősek az étel utánpótlásért, mert eléggé megcsappantak a készleteink. Betörtem egy üresnek tűnő házba, csak amekkora szerencsém volt azzal pont ebbe a kiabálós nőbe ütköztem és azonnal ide hurcoltak. Nagyon féltem a többieket, ugyanis így sebezhetővé váltak – hangjából ténylegesen az aggodalom morzsáit lehetett kiszűrni, amelyeket megpróbált elrejteni előlem – Mindig én voltam a felderítő, mivel néha szoktam látni olyan dolgokat, amiket senki más nem.
-Mint például? – vontam fel az egyik szemöldökömet érdeklődve.
-A nyakad felső részén egészen apró hegek vannak, amik talán fojtogatás nyomai – idegesen kaptam a kezem az említett területhez, ugyanis ezt eddig még Cheryl sasszemei sem vették észre.
Már éppen készültem valami hozzáfűzni valót mondani az észrevételéhez, amikor egészen aprócska neszeket hallottam az ajtó felől. Léptek. A furcsa ritmusukból ítélve egy olyan személy közeledett, akinek az egyik lábával valami probléma volt, esetleg bicegett, így szinte rögtön rá is jöttem, hogy ki is az.
-Jön Kilences – intettem az ajtó felé, mire Taehyung idegesen összehúzta magát.
Biztos vagyok benne, hogy tettek vele valamit, csak éppenséggel azt nem tudom, hogy mit. Kétlem, hogy puszta fenyegetésről lenne szó, ugyanis annál jóval erősebbnek tűnik, mégis ahogy kimondtam a számmal helyettesített nevet, rögtön szorongani kezdett.
-Kaja! – a már jól megszokott rutinhoz illően ezúttal is csak egy kis rekesz nyílt ki az ajtó alsó felén, amin keresztül becsúsztattak egy tálcát rajta az ételnek csúfolt moslékot.
- Ez lenyűgöző! Honnan tudtad, hogy jön valaki és honnan tudtad még azt is, hogy ki az? – a mellettem üldögélő szeméből színtiszta kíváncsiság áradt, ahogy lassan odasétált a közös ellátmány mellé.
-Úgy, hogy hallottam a bicegését. Az egész épületben csak neki vannak problémák a bal lábával, így nem volt nehéz kitalálni – mosolyodtam el halványan, ahogy érdeklődése nőttön nőtt.
-És ez mi? – az orrát húzva figyelte a lehető legkevésbé sem kívánatosnak tűnő kotyvalékot.
-Ha jól látom, akkor van benne kenyér, főtt tojás, lencsefőzelék és mindez fel van öntve vízzel. Vagyis csak a szokásos – vontam meg a vállam egy semmitmondó arckifejezés kíséretében – Gondolom, hogy te sem éppen a luxus, aranyporral bevont ételekhez vagy szokva.
- Nem hát, de ez az összesen túl tesz. Attól félek, hogy esetleg meg fog harapni – úgy húzódott vissza, mintha megégette volna az előtte található, felettébb gusztusos ételkompozíció.
-Vagy eszel, vagy éhen halsz – bármiféle mellébeszélés nélkül osztottam még vele a könyörtelen igazságot, ami miatt egy elégedetlen grimaszt vágott – Mutatok valamit! Utánozz engem!
Kissé eltúlzott mozdulatokkal odamentem a tálcához és magamhoz véve helyezkedtem el viszonylag kényelmesen az immáron Taehyunggal közös ágyamon. Néhány másodpercig farkasszemet néztem barna színű, gurmé finomsággal, majd fennhangon sóhajtottam egy hangosat.
-Istenem, ha minden egyes nap ennyi finomságot kapnánk – Tae felé kacsintottam és csak reménykedtem benne, hogy vészi az adást.
-Egyetértek veled – az arca máris elkezdett bevörösödni a visszafojtott nevetés miatt – Nem minden nap lehet ilyen ízletes dolgokat enni.
-Adjatok nekem is! – az első néhány alkalommal még megijedtem valahányszor Cheryl majmokat megszégyenítő módon leugrott a fenti ágyról és bármiféle probléma nélkül landolt az enyémen, ám ez mára már egy teljesen megszokott cselekedetté vált.
Mire észbe kaptam volna addigra már kikapta a kezemből a tálcát és már futott is vele az egyik sarokba, hogy nyugodtan ehessen. Ez a lány egy igazi haspók, minden egyes förmedvényt képes betömni magába, amit csak elénk tolnak. Elégedetlenül köszörültem meg a torkomat, mire teli szájjal fordult felém a kezében egy műanyagkanállal.
-Oh... Ti is kértek? – olyan ártatlan szemekkel méregetett minket ahogyan egy csínytevő kisgyerek szokta nézni a szüleit.
-Én nem, viszont Taehyung kellene egyen – intettem fejemmel az új emberre, aki csak tátott szájjal figyelte Chert.
-Te nem eszel? – csak egy pillanatra nézett felém, ám tekintetében olyan mennyiségű szomorúságot véltem felfedezni, ami miatt még az én állam is leesett.
-Neked adom a részem. Tudom, hogy mennyire rossz így az elején és szeretném, ha minél hamarabb megszoknád, ugyanis jó sokáig itt leszünk még – keserű mosolyt villantottam magam elé és figyeltem ahogy a két rabtársam ezúttal már önzetlenül osztozkodik.
Taehyung nem volt ahonnan tudja, Cheryl pedig szerintem észre sem vette azt, ami nekem a legelső pillanatban szemet szúrt. Kevesebb ételt kaptunk, mint amennyit az alatt az idő alatt osztottak, amikor kettesben voltunk. Ez pedig annyit tesz, hogy az egyikünket el akarják tenni láb alól. Csak azt nem értem, hogy miért egy ennyire körülményes és nehéz utat akarnak kijárni ezért. Korábbi, szerintem helyes döntésemet meghazudtolva a gyomrom hirtelen egy hatalmasat kordult, viszont ezt szerencsére elnyomta a két velem egy helyiségben tartózkodó személy hangos nevetése. Nem fogom megadni nekik azt az örömöt, hogy kinyírják valamelyikünket.