Felkaptam a széles vállamra az ütött – kopott táskámat, és már indulhattam is neki a szörnyű vakvilágnak. Az út enyhén vizes, mivel az éjjel élet – halál csata volt az ég és a föld között.
A nap melege rásütött a száraz, mostanra már lebarnult bőrömre. A víz minden lépésemnél fel-fel csapódott. A fák árnyékai megszűntek létezni, mintha csak elfogytak volna a világból.
Mekkora tragédia lenne, ha mi is csak így eltűnnénk? Egyszerűen, feltűnés nélkül. Mint egy rózsa. Mikor nyíladozik mindenki csodálja, viszont amikor elszárad, akkor senki nem vesz róla tudomást. Csak egy pont vagyunk a föld történetében. Egy pont, ami egyszer csak megszűnik létezni.
Minél tovább mentem, annál jobban égette a bársonyos lábamat a nap sugarai. Vagy netán az ördög akar felmászni a lábamra? Felmászik, belémszáll, és ottragad. Márpedig ha egyszer belémszáll, akkor onnan nem szabadul egyhamar. De ha mégis megpróbálna megszabadulni tőlem, egyszerűen csak nem engedem ki. Bennt tartom, fogságban. Persze ezt nem kell fogságnak tekinteni. Talán csak túl ragaszkodó vagyok, talán csak túl féltő. Lehet ő bármilyen gonosz ember, lehet ő egy bérgyilkos, én akkor is vigyázni fogok rá.
Vigyázni fogok rá, mert senki sem tette meg. Ugyanaz a sorsa, minz szegény, gyámoltalan rózsának. Szerették, de csak szerették. És én leszek az a valaki, aki megmenti őt a csalódástól. Legalábbis megpróbálja.
A macskaköves út már száraz volt, minden léptemnél porzott a föld. A nap már rég fölmelegített, éreztem, hogy mindjárt szétégek. Valószínűleg semmit sem vesztenek a világ, csak egyel kevesebb kis pontot.
Az utam végső pontja a víz volt. A víz úgy sodródott, mintha akkor nyitották volna meg a gátat. A kis halak kétségbeesetten pislogtak rám, és a többi embernek nem nevezhető élőlényre. Talán a halakat sem hallgatták meg. Csak kifogták őket, és hagyták meghalni. Mintha nem lenne családjuk. Mintha nem lenne ki várja otthon. Persze az ilyen dolgokat nem várom el, hogy az embernek nem nevezhető kis semmik felfogják.
A víz csillogott a napfénytől, mintha arany csillámmal lenne leszórva. A víz tetején néha-néha előbukkant pár vízinövény.
A nádas csapatok ide-oda himbálóztak. Talán kerültek valamit, amit mi, halandó szemmel nem látunk. Az erősebb széllöketeknél egymásba kapaszkodva segítettek egymáson. Példát kéne venni róluk. Dehát amit venni kell, arra már nincs szüksége az embernek.
A hirtelen jött szellő megcsapta az eddig nyugodt állapotú arcom. Az arckifejezésem a lágy nyári hangulatból hirtelen átváltott erős őszi hangulatba.
Az égre pillantottam. Kékes-pirosas színben pompázott. Az ég megint leszakadt, és az esőcseppek belehullottak a szemembe. Az égen egy kis kapu nyílt meg, lehetséges hogy csak én láttam. Valószínűleg az emberek zakkantnak néztek, hogy mégis miért állok kint az esőn, viszont én most megmagyarázom: Csak ilyenkor találkozhatok vele. Vele, akit az élet több mint 1 éve elvett.
Néha úgy érzem, hogy talán én is ott vagyok vele.
