A dicső múlt

Egy ismerős arc

A tömeg kavargott a teremben... türelmetlenül toporogtak a nemesek, arcukon izgatottság törte át az egyébként jellemző érdektelen, átszellemült arckifejezést. Nagy nap volt a mai... melyről sokak fognak majd történeteket hallani a jövőben, mivel ezen a napon egy birodalom bukott el...

A tarajos herceg némán üldögélt a tömeg közepén azon a trónon min egykor apja ült... egy fertőzött királyság szívében melyet most fia megtisztított bűneitől... úgy,hogy eltörölte őket. Tartása hanyag volt,  mint egy nagyragadozónak, közvetlenül a míves márvány trón előtt egy kis teret szabadítottak fel a herceg testőrei... Ide hozzák majd a varázslót. Itt fog majd Grantor az életéért könyörögni... majd ő, a herceg megtagadja azt tőle. S onnantól már csak egy intés, s egy penge villanása az út a császári ranghoz... - A herceg játszadozott elméjében a gondolattal. - A tarajos császár... hanyagul elfordította fejét,lustán végignézett az aranyló köpenyben lamentáló papokon. Az istennő nevében voltak itt, megszentelték az egyébként átkozott helyet melyben eddig az elrohadt idők démonai ücsörögtek... köztük az öreg királlyal. A herceg arcán fintor futott végig ahogy eszébe jutott apja. Tiszta undor... az elmúlt évek után idáig torzultak érzései az egykori uralkodó irányába. Ujjai eljátszadoztak a penge markolatával oldalán... ez volt az egyetlen emléke előző életéből... ezzel a pengével végez majd azokkal, a birodalommal, az undort önelégült mosoly váltotta fel: - Büszke lennél rám! - Suttogta magának.

Hirtelen sugdolózás futotott végig az egész termen,majd hirtelen mindenki megnémult... a csarnok túlsó felében nyíló ajtó megnyikordult majd komótosan elkezdett kitárulni, egyedül a papok lamentáltak tovább halkan a beálló csöndben, majd hirtelen mint valami varázsütésre hegedűk százai... kezdték meg játszani az ismerős szólamot... A szürke birodalom himnuszát.

Szép volt s szomorú, ám mégis felemelő... sokszor sajnálta már,hogy nem a szürke birodalom égisze alatt született... ám így most annak zászlaja alatt harcolhat. Ez futó mosolyt csalt arcára, végignézett a sok nemesen illetve lovagon kik egy helyben állva énekelték a dallamot, egyszerűen felejtethetetlen látvány volt látni az egységet amely most köztük létezett erre a pár percre. Elhallgattak a hegedűk s újra csönd lett most már a papok sem kántáltak tovább, érdeklődve figyelték Leison főpap háta mögül a közelgő menetet mely egyenesen a trón felé tartott. 

Négyen kísértek egyet, négy fényes... ezüst páncélos harcos. Ők voltak az uralkodó személyes vadászai akiket a herceggel küldött a hadjáratra. Ők kapták el végül a varázslót kit most közrefogtak... az ármányos Grantort... a sötét gondolatok avatott mesterét kitől minden ember rettegett a szürke birodalom zászlaja alatt, mivel gonoszsága messze hírhedt volt s akár egy rémmesével... gyerekeket riogattak vele. Most ott lépkedett közöttük szürke egyszerű köpenyben, tartása egyenes volt. Nem félt az elkövetkezőktől hisz ismerte a szokást... ismerte ellenségét.

Az apró menet megállt a trón előtt, majd a kísérők apró hajlással félreléptek. A hercegnek most volt ideje jó sok idő után tanulmányozni a varázsló arcát. Felszegett áll, makacs vonások... apró szürke ám csapzott haj keretezte viharvert ábrázatát... a férfi alig volt idősebb 40-nél ám jóval öregebbnek látszott... arcát kikezdte a sok szomorúság, kétségbeesés és azok a szemek... véres gödrök volta csupán, mint valami elfedetlen lyukak melyek elnyelni kívánták volna a ránézőket. A herceg egy pillanatra azon kapta magát,hogy sajnálja az embert aki előtte áll miközben vizsgálta a varázsló vonásait. Rögtön hátrahőkölt s megszólalt...
-Grantor... Deryan városának főmágusa, az öreg király régense, a vércsefészek nagyura... kívánsz e elnézésért esedezni úrnőnk színe előtt... - itt mosolyra húzódott szája. - Birodalmad halála előtt.

Grantor csak némán álldogált tovább a csillogó ruhájú nemesektől közrefogva. Hirtelen hátratolta fején lévő kámzsáját,hogy a teremben megcsillanó fáklyafény teljesen megvilágítsa arcát.
 - Rem... Biztosan ezt akarod? - kérdezte szomorúan a nagy hatalmú varázsló, s közben a herceg irányába nézett.
De rég nem hívta már így senki... gondolta a herceg, ám vonásai megkeményedtek.
- Én a szürke birodalom urának parancsát teljesítem e földeken melyek pusztulásra ítéltettek. Válaszolj kérdésemre, kívánsz e rimánkodni hát? - megnyomta az utolsó szót.
-Nincs elszámolni valóm senki előtt ki istent játszik ! - mondta dacosan Grantor. - S közben halandóként cselekszik.... - A teremben egységesen felhördült mindenki.
 - Isten káromlás ! - suttogta száz meg száz torok.
 - Ez esetben az istennő mondjon feletted ítéletet,te hitszegő ! - sziszegte Rem majd egyetlen ugrással felugrott a trónról s átszelte a közöttük lévő távolságot kezében a vörös markolatú pengével, meglendítette annak recés vasát ám egy pillanatra megállt... s a mozdulat közepébe fagyva megdermedt. Suttogás vágott át a nemesek csoportjain. Ám a herceg mit sem törődött velük, furcsán... lassan odahajolt a varázsló arcához s suttogott pár szót, a mágus furcsán mozdulatlan volt miközben meglendült a penge... az utolsó pillanatban mintha egy mély álomból tért volna magához üvölteni kezdett torkaszakadtából... majd a penge lesújtott...