>Nárcisz<

Szokásomhoz híven ismét az iskola közelében elhelyezkedő parkban ücsörögtem. Éppen egy könyvet olvastam, miközben zenét hallgatva vártam Rád. Egy lágy mozdulattal összecsuktam az ölemben fekvő barnás borítójú könyvet, majd körbepillantottam a parkon, figyelmemet az előttem lévő kútnak, a körülöttem zöldellő fűszálaknak, a fehér virágba borult fáknak és az apró, ártatlan, szélringatta virágoknak szenteltem. Kihúztam a fülhallgatót a fülemből, s egy ideig csak a park csendes muzsikáját hallgattam, amelyre lehet, mások inkább a „zaj" szót használták volna, mintsem a „muzsikát", vagy a „zenét". Lassan lehunytam szemeimet, s hagytam, hogy a madarak édes csicsergése, engem teljesen megbabonázva, átjárhasson rajtam a Tavasz, az a nagybetűs Tavasz, az amit képviselt. A fiatalságot, az üdeséget, a frissességet, a természet újjászületését. Ilyenkor mindenki mosolyog, élvezi az életét, még a szokottnál is jobban. Ez az az időszak, amikor a természet ismét megmutatja, igenis vannak csodák, a lehangoló, magányos, búval teli, hófehér télből is lehet kellemes, barátságos, vidám, szeretetteljes zöldellő tavasz. Ilyenkor a jókedv szinte már-már kötelező jellegű dolog, nemde? Hiszen tavasszal az embert nem érheti semmi baj, ugye? Ami azt illeti... el kell, hogy szomorítsalak, bizony a tavasz is tartogat szomorúságot, kétségbeesést, aggódást, s netán gyászt is... Ugye mostmár te sem gondolod, hogy ez az évszak csak kacagás és nevetés? Ugye mostmár hiszel nekem? Ugye mostmár tudod, a tavasz is lehet ugyanolyan borzalmas, és kínokkal teli, mint az ősz, vagy a tél? Igen, valóban, ez mind rossz és oly' búskomor, de tudnod kell, bármi is lesz, én itt vagyok és leszek neked, akár tavasz, akár nyár, akár ősz, akár tél van, rám mindig számíthatsz. Bármikor sírhatsz a vállamon, okolva engem, vagy az egész világot, bármikor püfölheted a karomat dühöd levezetése érdekében, bármikor nevethetünk együtt, én itt leszek neked és kitartok melletted, akármi történjék, én a támaszod maradok, még akkor is, ha a távolság, mely köztünk van, már-már fojtogat minket, én leszek az aki elvisel majd minden fájdalmat, átveszem minden terhedet, s ha kötél szakad, hurok szorul, én leszek az aki az életével fizet, kiállok majd a halállal szemben, csak azért, hogy végre igazán boldog legyél, szeress és nevess őszintén és önfeledten, élj teljes életet, mint ahogyan azt megérdemled, minden szavad szóljon a szívedből, s ha kell sírj, akár egy egyedül maradt özvegy, ki minden nap arra vár, egy napon a férje hazatérjen.. De Te már nem vagy velem és nem élvezheted tovább az életet, nem nevethetsz, nem sírhatsz, nem lehetsz dühös, boldog, szomorú vagy kétségbeesett.. Nem érezhetsz és nem csinálhatsz már semmit, nem beszélhetsz senkivel, nem lélegezhetsz, nem érezheted, ahogyan a levegő megtelíti a tüdődet, nem érezheted ahogyan a szívedből majd' kicsordul a sok szeretet és szerelem, nem érezheted ahogyan szépen lassan megszakad, széttörik, elreped vagy elolvad a szíved... Nem tehetsz semmit... Amiatt a nap miatt és (talán) miattam...
Vártam rád, ott, a tavasztól szikrázó, élettel teli parkban, de mikor felhívott az édesanyád, hogy nem tudsz eljönni, és nem találkozhatunk mostmár soha, bennem ott és akkor valami eltörött... Nem találkozhatok mostmár veled, azzal a lánnyal, akit a legjobb barátomnak tudhatok, s szinte már testvérként szerettem, azzal, akivel mindent megosztottam... Olyan sok dolgon átmentünk együtt, úgy is, hogy még csak háromszor láttuk egymást szemtől szemben. Mindig ott voltunk egymásnak... Alig vártam már, hogy újra láthassalak, erre itt, a cél előtt estem el, omlottam össze, s törtem szét egyszerre... Az a néhány mondat, melyet anyukád elmondott nekem, azon a sírástól remegő, kétségbeesett hangján, teljesen megváltoztatott... S bárcsak mindent visszacsinálhatnék... Bárcsak lett volna rá esélyem, hogy elköszönjek tőled, de nem lehetett.. Olyan váratlanul ért a halálod... Én pedig olyan, de olyan összetöröttnek éreztem magam, mozdulni nem bírtam, csak zokogtam és zokogtam... Az emberek elsétáltak mellettem, engem mégsem érdekeltek, kezeimmel átöleltem magam előtt lábaimat, s csak sírtam ameddig jól esett. Ki akartam adni magamból azt a sok fájdalmat, azt szerettem volna, hogy semmit ne érezzek, de nem ment... Éreztem ahogyan marcangol belülről valami. Talán a tudat volt, miszerint többet nem beszélhetek veled, nem nevethetünk vagy sírhatunk együtt, hogy nem láthatlak... Borzalmasan éreztem magamat... Mikor hazaértem teljesen kifordultam magamból, -szerencsémre egyes egyedül voltam a házunkban,- s teljes erőmből, őrült módján dühöngtem, dobáltam a dolgokat, csapkodtam a szobák ajtaját, hangosan zokogtam és ütögettem a padlót... Egészen addig soha nem borultam ki még ennyire, nem történt még velem semmi hasonló, s ezt a testem is érezte, fél óra leforgása után elnyomott az álom, s egészen hajnali egyig fel sem keltem... Mikor felébredtem úgy éreztem kissé csillapodott bennem a vihar, alább hagyott a negatív érzelmek okozta villámcsapás és mennydörgés, és ráeszméltem tetteimre, s rettegtem saját magamtól, attól, amit csináltam, ahogyan reagáltam halálod hírére... Úgy véltem, én többé nem én vagyok, s ezzel nap mint nap szembesülök... Egy részem azon a borzalmakkal teli napon meghalt, vagy nemesi egyszerűséggel ott hagyott engem, ezt a mai napig nem tudom biztosan. A szívemből egy apró darab letört, amit csak napokkal később vettem észre, hiszen olyan halkan törött le, s oly' lágyan koppant a száraz földön, csoda, hogy észre vettem egyáltalán...
Minden nap eszembe jut, mennyire is szeretném hallani a hangodat, szeretném ha ismét kiejtenéd az általad kitalált becenevem. „Hópihe"... Egy ideig nagy rejtély volt számomra, mégis miért hívsz így, honnan jött neked ez a név, de amikor elmagyaráztad, nem győztem abbahagyni az önfeledt mosolygást... Oh, Nárcisz... Úgy hiányzol! Elképzelhetetlenül! A sok bolondságod, a nevetésed, a hangod, a fárasztó vicceid, a sok eszement teóriád, az amikor anya módjára okítottál ki, mi helyes s mi nem, mikor nap mint nap elmondtad, mennyire szereted a nárciszokat... S hiába is kérdeztem tőled mindegy egyes alkalommal, „Miért?", hajthatatlan voltál, s mindig csak azt mondtad, majd elmondod ha megházasodom, ha gyermekeim lesznek, ha megöregszem, s ha a napom fénypontja az lesz, hogy együtt csicsás, szivárványos, vagy éppen mintás sálakat kötögetünk az unokáidnak, s az enyémeknek... De neked már nem lesznek unokáid, sem gyermekeid, és azt sem tudom meg soha, miért is szívlelted ennyire a nárciszokat... De mint kiderült, nem csak nekem nem mondtad el...
Mikor elutaztam hozzátok a halálod után néhány nappal, egy nárciszt véltem felfedezni az ágyadon. A párnádon egy közös képünk feküdt, melyen egymást átölelve nevettünk. Az ágyneműdet és a szobád padlóját kisebb nagyobb vérfoltok tarkították, s a kép alatt valamivel egy vér áztatta kés foglalt helyet. A szüleidnek mindent úgy kellett hagyniuk, ahogyan Te hagytad a dolgokat a szobádban. Egyedül az élettelen, fagyos testedet vitték el, de azt sem ők tették, hanem számukra ismeretlen emberek... Az édesanyád még a vérben tocsogó szőnyegedet sem moshatta ki, édesapád a sárgán világító nárciszt sem vihette el, kénytelenek voltak mindent úgy hagyni abban a fagyos szobában... Mindent ami rád emlékeztetett... Engem viszont hidegen hagytak a helyszínelők és az egyéb emberek intő szavai, kik a szobádban sürögtek, s forogtak. Erőt vettem magamon, s elvittem azt az árva virágot. Meg kellett tennem, szükségem volt valamire, ami rád emlékeztett, valami kézenfoghatóra, melyet minden nap megnézhetek, s ez a kis sárga virágszál pont megfelelő volt erre a célra. Szerencsémre édesanyádék megértették tettemet, s elengedtek a nárcisszal a kezemben, megígérték nem árulják el senkinek, hogy Én voltam a tettes. Otthon azonnal előkerítettem az általad elküldött, pasztell kék színben pompázó vázát, s belehelyeztem a sárgaságot. Azóta is minden egyes napon megcsodálom azt az apró csodát, mely már rég kiszáradt, s egészen elveszítette szép színét. Engem mégis megvígasztal, hogy velem van, s vigyáz rám, amikor álomra hajtom fejem. Mielőtt lefeküdnék aludni, mindig megsimítom gyöngéd szárát, s megpróbálom visszafolytani kikívánkozó könnycseppjeimet... Esténként arról álmodom, hogy visszatérsz hozzám, vagy épp ellenkezőleg, én megyek fel hozzád, s látogatlak meg, és minden egyes alkalommal rájövök, semmit sem változtál, velem ellentétben.. Te ugyanaz az imádnivaló ember vagy, akit nem lehet nem szeretni, míg én egy magányos, reményvesztett, szürke, szomorú, és rémes ember lettem... Egy valóságos szörnyeteg... Éjjel mindig ráeszmélek, milyen szörnyűséges egy alak vagyok, amiért hagytalak meghalni, s hiába mondják azt, hogy nem tudtam volna megakadályozni, s különben sem az én hibám volt, úgy érzem de, igenis miattam haltál meg... És ebbe nem tudok belenyugodni... Minden héten betérek a virágoshoz, s veszek egy szál sárga nárciszt. Egy hónap leteltével mindig elviszem őket hozzád, s néhány órácskát ott töltök a sírod melett... Elmondom mi nyomja lelkemet, mit érzek, mit gondolok, megosztom veled, milyen hónapom volt, s mennyire várom már, hogy láthassalak... Mert látni akarlak... Ennyi idő után is, és nem érdekelnek azok, akik azt mondogatják nekem, túl kellene lépnem, mert nem tudok, nem vagyok rá képes, és nem is akarok.. Soha... Én is ott akarok lenni veled, fent. S egyszer fel is jutok hozzád, és akkor majd végre veled együtt nézhetek le a világra, csodálhatom meg az embereket és az állatokat egyaránt... Már várom azt a pillanatot, de addig is, két év múlva majd, minden napomat ki fogom élvezni, amíg csak élek, amíg csak lehet.. És ugyan minek várok vele két teljes évet? Csupán kell némi idő, hogy tisztességesen meggyászolhassalak, s végre, egy csöppnyivel túlléphessek a halálodon, de tudnod kell, teljesen soha nem leszek képes túllépni.. Soha...

☁✨☁✨☁✨☁✨☁✨☁✨☁

Szeretnék ezzel a szösszenettel mégegyszer csodálatos születésnapot kívánni neked Lucylillaa! Tudom, nem az a tipikus boldogsággal teli iromány, de remélem ettől függetlenül elnyerte tetszésedet. Legyen szép napod!

☁✨☁✨☁✨☁✨☁✨☁✨☁

>Holdvirág<