A̷ ̷s̷z̷ó̷b̷a̷n̷ ̷f̷o̷r̷g̷ó̷ ̷É̷j̷

Csend és nyugalom volt. És sötét. De minek írni ilyeneket. Senki sem volt ott amúgy sem, csak én és "ő". Meg még talán mások is. De mások csöndben voltak, épp hogy meg-meg szólaltak hogy tudjam hogy ott vannak. 

Sötét és csendes éj. Pont olyan amiről mindig is álmodoztam. Hiába nem szólt semmilyen hang én mégis hallotam. Félig egymáshoz sem szóltunk,de. De mégis kitört valahogyan a hang. Mindenhonnan. Azt hittem jó ötlet lesz eljönni onnan. De ezt nem magamért tettem,sem miatta.Haragból. Dühből. A szánalom,szomorúság,fájdalom. Hol marad ez benne? Talán a fájdalom. Hiába mondanám neki,nem hallgatna. Hisz olyan ő mint egy frissen nyílt virág. Szép és jó az elején, de ha nem locsoljuk, elhervad és megrohad. Mint ez a világ. Rohadt. 

-"Hiába védekezel.egyszer te is szeretted".-Hangzik el a fejemben az elejétől fogva. Már leugranék egy hegyről minthogy még egy szót is meghalljak másoktól. Mit is vártam. Még mindig omladozik ez a világ. Miért pont én találnék olyat ki szeret,megtisztel?. Elmúl. Illúzió. Álarc. Mind egy hazugság. Piszkos kezek,piszkos szájak. Nyugvás. Órák és percek,percek és órák. Bár gyorsabban telne,hisz minden kimondott szó,átmegy. Csak egy csepp víz,üveg. Vér. 

-"Már tudom mit éreztél"- Mondja  ő, felém fordulva,nyugodt hangon. Éles kés a kezemben,felé tartva.

-"Mikor?".-Kérdem én remegő hangon. Tán már hajnal is lehetett. A sötétbe bámulás örökösen ahogy ő-rá és árnyékára is alig merek nézni.

-"Ezt akartad mindig is,nem?".-Szólaltak meg mások. De mindegy. Már itt vagyunk. Itt sétálunk. Sétálunk..

Áttörni a falat,feketét. Már így is törött volt de ennek teljesen vége. Csak várom "ő" válaszát hogy teljes megnyugvással hasson. Csak egy szó vagy száz. Mit érne. Nincs itt senki,közben mindenki itt van. 

-"Most már tudom mit éreztél..".- Hangzik el megint.-"amikor megakartál halni.".

Csönd.

És semmi más.

Remegő kezem,becsíkozva, árnyékba vetve,közelebb lépett "ő" hozzá. A kés, mely kezemből ki-ki csusszan,bevérezve. A meleg vér folyik végig a kezemen,melyen annyi düht vezettem le.  De aki belevetette a kést,az nem én voltam. Hanem "ő". Megfogta a kést a kezemmel együtt és szívébe szúrta. Ilyen érzést. Még nem éreztem. Soha. Gondolkodtam. Mit tegyek. Mindig is ezt akartam de valahogy... Valahogy mégis felemészt lelkem mélyéről kihúzott érzelem.

Bánat és halk éj. 

Senki.

Valahogy ez az érzés olyan..jól esik. Fura. De jól esik. Átfut a vékony kis,sebekkel teli testemen. A sebek melyeket én,"ő",és mások tettek. Olyan lettem,amilyet akart. Érzelmek nélküli. És most egy gyilkos. Megöltem. A puszta kezeimmel. De miért?

A sok bizonyíték..Vér,lenyomat. Futott végig a fejemen. 

Szíve mely átszúrva,véres célpontom lesz. Melybe újra, és újra beledöföm éles késem. Már-Már nyugvás. Utolsó lélegzetek,szavak. 

-"Sajnálom-." 

Nem..

N̴͉̚e̵̱̠͓̬̖͋͌͑̒̆̔́̓͘m̸̡͔̫̗̟͉̬̅̊̒͊̃

Soha nem sajnálta.

Megbocsájtás,feledés. Mi? Dehogyis. Mindig is így volt. Sajnálom egymás után millió alkalommal. Na persze. 

De tudod mit? Én sajnálom. Hogy egy ilyen szánalmas helyen kellett meghalnod,az ÉN kezeim által. Fellálva belerúgok kettőt. És elsétálok. Mások csak álltak mellettem.

"Ügyes"

R̷̨̛͓̟͓̩̪̟̘̺̃á̵̼̦̌̊̑̀̓̀̀̆͠c̶̛̖͚̃̾͐̀͗̀͘͝s̴̨͎͉̞̣̱͎̍͒̄̑̑͆͜o̸͖̽̈̾̈͠k̵̨̥͕̻̟̱̫̻̇̒̈̚͠ ̸̛͇̥̉̽̒̑́̒m̶̢̲̭̌̋̈́̇͗̔ö̴̢̡̢̧̥̫̞͉̱̖̽̇̎̓͊̿͆͠g̶̢͖͇̦̹̫͕̈́̓͠ͅơ̷̯̣͚̘̹̭̮̈͌̐͋̇̃̇̒̚t̷̥̥̠̤̏͝t̶͈̠̞̯̠̺̎̈͜.̸̧̢̫̟̭̪͈̣̉̅̓̄̕.̷̳̮̪͈̅̒̏̒̋̐͘ͅ

Rácsok mögött,kezem rajtuk...

Piszkos kezem,piszkos szám.

Mások és senkik. "҉É҉N҉"

Nem igaz? 

Bár a sötétség folyt-folydogált már kezeimen keresztül,éreztem.

Hogy nem vagyok egyedül.

Eltűnés,csönd.

Ez nem lesz már semmi soha,csak egy szóban forgó éjszaka.