Amíg vissza nem térsz

Margaret és Charles a közeli parkban sétáltak mikor Charlie egy pad felé húzta kedvesét.
-Daisy...valamiről beszélnünk kell-kezdte a fiú mire a lány csak bólintott -kivezényeltek a frontra-mondta halkan
-Tessék?-suttogta maga elé a lány
-Te is tudod, hogy várható volt...dúl a háború én pedig a sereg tagja vagyok
-Tudom-bólintott a lány könnyes szemmel-de reménykedtem benne, hogy sosem kell elhagynod az országot...hová mész?
-Németországba-szólt halkan Charles...onnan nem gyakran tértek vissza élve és ezt ő is tudta
-Nem engedem! Kérlek ne menj! Szükségem van rád...-emelte rá barna szemeit melyek általában boldogan mosolyogtak de most könnyekben úsztak
-Tudom...-törölte le kedvese könnyeit-de vissza fogok jönni. És amúgy sincs más választásom. Meg kell védenem a hazám.
-Mikor mész?
-Holnap hajnalban indul a vonat.
-Rendben-bólintott a lány és visszanyelte könnyeit

Másnap korán reggel már az állomáson állt a vonat. Mindenhol nevető és kiabáló fiúk voltak...mintha nem tudnák hová mennek, mintha nem tudnák mi vár rájuk. Izgatottak és tettrekészek voltak. Az őket kísérő családtagok már kevésbé. Daisy megvárta míg Mr. és Mrs. Williams elbúcsúznak fiúktól majd kedveséhez lépett.
-Kèszen állsz?
-Teljesen-bólintott, zöldes szemében elszántság csillogott
-Nyírj ki egy csomó németet és gyere vissza hozzám, jó?-kérte tőle a lány
-Így lesz-mosolyodott el majd a derekánál fogva közelebb húzta magához Margaretet és megcsókolta. A távolban vonat kürt hallatszott.
-Menned kell-tolta el magától a fiút- Én itt foglak várni addig amíg haza nem térsz!-suttogta majd hagyta, hogy felszálljon a vonatra.
Mindenki indulásra készen volt. Több lány is az állomáson sírt...féltették szerelmüket. Daisy is ezt tehette volna de ő nem az a fajta lány volt. Odakiáltott Charlesnak hogy hajoljon ki az ablakon majd a kerítésen felnyomva magát megcsókolta a fiút.
-Szeretlek Charles Williams!
-Én is téged Margaret Anderson.
A vonat elindult és a fiatal lány visszasétált kedvese szüleihez. Mind integettek a vonat után abban reménykedve, hogy viszont látják még ezeket a fiúkat.

A háború komoly dolog és ezzel Charles is tisztában volt. Sorra hullottak el mellőle barátai és bajtársai. Többször elgondolkozott azon, hogy feladja. Aztán eszébe jutott, hogy kedvese otthon várja. Mikor teljesen elbizonytalanodott elővett egy kis fényképet a jobb mellkasán lévő zsebből. Magával vitt egy fotót Daisyről. A képre nézett és tudta, hogy végig kell csinálni ha újra látni akarja a lányt. Hét hónapig harcolt míg nem egy golyó átlőtte a vállát. Nem ez volt a legkomolyabb sérülés, de Charles Williamst hazaküldték.

Margaret több hónapon keresztül minden szabad percét az állomáson töltötte. Várta, hogy szerelme hazatérjen a frontról visszajövő vonattal. Egy padon ült és az érkező oldalt nézte amikor hangos dudálassal begördült a zöld vonat. A lány felállt és megvárta míg a katonák leszállnak. Amikor megpillantotta kedvesét szíve kihagyott egy ütemet. Vállát hatalmas kötés takarta, arcát zúzódások és vágások borították. Daisy könnyes szemmel futott felé majd nyakába ugrott.
-Édes istenem-suttogta a lány miközben ölelte a fiút
-Tudom...el sem hiszem, hogy itt vagy. Élőben sokkal szebb vagy Margaret Anderson mint egy fényképen-ép kezével kedvese derekát ölelte és egy csókot lehelt a lány homlokára
-Jól vagy? Mi történt a válladdal?-húzódott el picit Daisy hogy a fiú szemébe tudjon nézni
-Semmiség...átlőtte egy golyó. De ez most kicsit sem érdekel.-megcsókolta a lányt- Azt hittem sosem jövök haza...pontosan nem is tudom mennyit voltam távol.
-Hét hónapot-suttogta a lány
-Hét hónapot? És te itt vártál?
-Minden nap-bólintott Margaret-megmondtam neked. Itt várok amíg vissza nem térsz.