Katyusa

3/1.

Bizonytalanul fürkésztem az ablakon keresztül a szürke égboltot, hezitáltam, jó ötlet-e egyáltalán útnak indulnom. Szomorú, őszi nap volt, esőt ígértek a felhők. Szívesebben maradtam volna odahaza, és fejeztem volna be édesapám kabátjának foltozását, minthogy kimerészkedjem, apa viszont előző nap megjegyezte, maradtak a fákon szüretkor éretlen almák, talán érdemes lenne a gyümölcsösbe menni, megnézni, ott vannak-e még. Először rettenetesen megijedtem: nem kerülünk-e bajba, hogy nem adtuk át azokat? Apa megnyugtatott: az elvárt mennyiséget beszolgáltattuk, és ez a kevés megmaradhatott nekünk. Nem hagyhattuk kárba menni azt a pár almát sem, hiszen alig húsz darab maradt beszolgáltatás után.

Elgondolkodva tettem helyére egy piros, ütött-kopott fazekat, és azon morfondíroztam, talán sikerül összeütni egy kevés paprikás krumplit később. Lehajoltam, hogy a lábam mellett heverő rongyos szőnyeget arrébb lökve felemelhessem a padlóba vájt csapóajtót, és belestem a zsebkendőnyi pincébe. Akadt ott egy zsák krumpli, egy kevés paprika, és két rúd kolbász, a hozzávalókkal tehát nem volt baj. Visszazártam az ajtót, megigazítottam a szőnyeget, és kinyitottam a kicsi ablakot, a zsanérok halkan megnyikordultak. A közelgő eső nyirkos illata beszökött a kopár konyhába, hűvös szellő belekapott hajamba. Fáradtan sóhajtottam: ki kellett mennem a gyümölcsösbe, mégsem várhattam el, hogy édesapám mássza meg a dombot.

Megint csikorogtak a zsanérok, hátat fordítottam az immár zárt ablaknak, és átsétáltam édesapám szobájába. Az nem volt nagy, apa ágya, szekrénye és egy kályha elfért benne, többet pedig nem kívánhatott. Én a konyha másik oldalán, az éléskamra mellett nyíló helyiségben laktam. Hosszában három, keresztben két lépéssel át lehetett szelni - ezt már többször lemértem unalmamban -, és eléggé nyomorultul festett rozoga ágyammal meg az otromba kályhával. Az egyetlen, amit szerettem benne, az az ablaka volt. Kellemes időben kinyitottam, a párkány elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjek rajta, és olvasgassak, vagy merengve nézzem a falut a szőlőlugas felett. A tél közeledtével erről le kellett mondanom, ráadásul mióta édesanyám meghalt, egyre kevesebb időm maradt bámészkodni, segítenem kellett apámnak. A nyáron befejeztem az iskolát, azt hittem, hogy ez enyhít majd az őrült hajszán, de tévedtem.

– Apa?

Az ágya szélén ücsörgött, és az ócska rádiónkat bütykölte, fel sem nézett munkájából.

– Felmegyek a gyümölcsösbe – jelentettem be.

– Felmegyek én, ne fáradj – dörmögte apa.

– Nem fáradtság, úgysincs dolgom.

Apa csak hümmögött, homlokán elmélyültek a barázdák, a rádiót szemlélte. Negyven éves, sovány és magas, mogorvának tűnő, azonban csupa szív férfi volt. Anya halála megviselte, de előttem próbált erősnek mutatkozni, csak néha érzékenyült el, amikor édesanyámat emlegettem hébe-hóba. Inkább anyukámra hasonlítottam, csak kék szemeimet örököltem aputól, amit ő meg is jegyzett néha, ha kedveskedve megsimogatta arcom.

– Esni fog – mondta.

– Fog – értettem egyet. – Sietek.

– Jó, menjél, ha akarsz – morogta édesapám, és ingerült mozdulattal ledobta dunnájára a rádiót. – Vigyél vagy három almát Ilonkának – kért. – Múltkor adott nekünk tejet, hát viszonozzuk a kedvességet. Most mindenét be kellett adnia, szinte semmije sem maradt. János hurkát vitt neki. Jut eszembe: átmegyek Jánoshoz, lenne néhány kérdésem.

– Miféle?

– Furcsa, hogy nem járt mostanában erre senki. – Apa töprengve simított végig állán. – Sem rendőr, se senki... Furcsa. Nem tetszik nekem ez a nagy csend.