Katyusa

3/2.

Késő délutánra végeztem a főzéssel, a konyhában a paprikás krumpli ínycsiklandozó illata terjengett, meg voltam elégedve a főztömmel. Ekkor már kezdett alkonyodni, kezeimet egy rongyos kendővel törölgetve sétáltam ki a tornácra, a lugas alatt kilestem a falura. Az eső után igencsak lehűlt a levegő, a szél nem csillapodott, a nyirkos hideg hamar visszaűzött a házba. Fázósan húztam össze magam, és meggyújtottam a petróleumlámpát.

Apa nem volt odahaza, miután felbosszantotta a makacskodó rádió, elment valahova. Reméltem, hogy nem inni, utáltam, amikor részegen jött haza. Korábban nem igazán ivott, azonban mióta édesanyám meghalt, gyakran a pálinkában kereste a vigaszt. Hiába veszekedtem vele minden alkalommal, nem hallgatott rám, gorombán utasított el, mondván, ne szóljak bele, mit tesz. Ilyenkor a pálinka beszélt belőle, engem mégis megbántottak kemény szavai, és másnap bocsánatot kért ugyan, én viszont nem tudtam elfelejteni.

Tekintetem óvatlanul tévedt a párkányon nyugvó csokoládé felé. Óvatosan zártam markomba az édességet, gyanakodva forgattam ujjaim között, mintha az orosz valami merényletet akarna ellenem elkövetni. Nevetnem kellett saját magamon, Grisa csupán hálálkodni akart, ennyi az egész. Lefejtettem a fóliát az édességről, mélázva nézegettem, majd, némi tétovázás után, megettem a csokoládét. Jóleső melegséggel töltötte el bensőmet édes íze, idejét sem tudtam már, mikor ettem utoljára hasonlót – talán még gyerekkoromban egyszer, valamikor.

A csokoládé felélinkített, jókedvűen takarítottam el a krumplihéjat és a paprika maradékát, aztán sepregetni kezdtem a konyhában. Gondolatban a következő levelemet fogalmaztam meg Julishoz, be akartam számolni neki a találkozásomról Grisával, kíváncsi voltam, ő mit gondol róla. Julist okos lánynak ismertem meg, de ha a férfiakra terelődött a szó, könnyedén elbűvölte egy szép, kedves mosoly. Előre láttam, hogy válaszában lelkesen ecsetelni fogja, hogy elcsábítottam az oroszt "szépségemmel", és ezen nevetni kezdtem. Szeretett mindenfélét beleképzelni a férfiak tetteibe, szavaiba.

A vidám kuncogást bánatos sóhaj követte, rettenetesen hiányoztak barátaim. Bárcsak valóra válthattuk volna terveinket, együtt indulhattunk volna Budapestre, együtt fedezhettük volna fel, milyen az élet ott, a nagyvárosban.

Arra legkevésbé sem számítottam, hogy hamarosan a mi kis falunkban bolydul fel az élet. Hamar felfigyeltem a dübörgésre, értetlenül kaptam fel fejem, feszülten füleltem. Elképzelni sem tudtam, mi csaphat ekkora zajt. A szörnyű ricsaj közeledett, az ablakok reszkettek bele, akárcsak a föld talpam alatt, nem értettem, mi történik. Eldobtam a seprűt, felkaptam a lámpát, és kirontottam a tornácra, a lugas alatt átbújva az udvarba futottam. A látványtól tátva maradt a szám: két óriási tank robogott be a faluba, egy kocsi követte őket.

Egy erős kéz markolta meg karom, ijedten sikkantottam.

– Ne mozdulj el mellőlem! – bömbölte fülembe Gyuri bácsi, aki mintha a semmiből tűnt volna fel. – Add azt ide! – Kivette a lámpát a kezemből. – Bármi történjék, mellettem maradsz, megértetted?! – Bólogattam.

A kocsi és a tankok megálltak az utcában, a dobhártyaszaggató lárma elült, a mozdulatlan csend fülsértőbbnek érződött az előbbi ricsajnál. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog következni. Gyuri bácsi szintén feszülten várakozott, görcsösen markolta a lámpás fülét, másik keze remegett karomon. Fémes nyikordulás és koppanás törte meg a csendet, nyíltak a kocsi ajtajai is, egyenruhások szálltak ki belőle. Arcukat nem, mindössze idegen és fenyegető alakjukat láttam az esti homályban. Az egyikük hirtelen elbődült, társai kiabáltak valamit, valamelyikük tréfálkozhatott valamin, mert többen felröhögtek. Pisztoly dördült, rémülten fel akartam kiáltam, de csak egy erőtlen nyöszörgést tudtam kipréselni magamból, Gyuri bácsi erre lepisszegett.