3/3.

253 21 6
                                    

Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötört, zavartan készítettem reggelit, mindvégig magamon éreztem Grisa tekintetét, de én makacsul másféle fordultam. Fülig vörösödtem, akárhányszor felidéztem csókunkat, a kellemes borzongás mellett haragudtam és szégyelltem is magam. Eldöntöttem, soha nem mondom el senkinek, hogy mi történt. Viszont hiába éreztem borzalmasan magam, nem tudtam elfojtani a vonzalmat, amit az a csók ébresztett fel Grisa és köztem, ott vibrált az egymás utáni vágyakozás a levegőben. Még sosem tapasztaltam hasonlót, és megijesztett, mit piszkált fel bennem az orosz.

Pirkadt, apa is felébredt már, egy álmosan elmotyogott köszönés kíséretében csoszogott be a konyhába. Helyet foglalt az asztal mellett, gyanakodva-ellenségesen mérte végig Grisát, aki le sem vette a szemét rólam.

– Nem rendetlenkedett? – morogta apa.

– Nem – füllentettem.

– Mikor indulnak?

– Nem tudom.

Megterítettem, tálaltam a reggelit, amit némán fogyasztottunk el – és Grisa továbbra sem hagyott fel a bámulással. Apa is észrevette ezt, ami egyre mérgesebbé tette.

– Valami nem tetszik nekem rajta – mondta hűvösen.

– Ugyan, mi? – kérdeztem színlelt közönnyel. – Olyan, mint tegnap volt.

– Hm, nem is tudom... – dörmögte apa, mereven kémlelte a katona vonásait, Grisa egykedvűen állta tekintetét.

– Siess, apa, el ne késs, ne bosszantsd fel Petyát – álltam fel, és a mosogató tálhoz vittem tányérom, aztán összeszedtem a másik kettőt.

– Eh, tegnap szólt Petya, hogy megvárjuk, míg ezek odébbállnak – legyintett apa. – Búcsúztassuk el őket, ha már megtiszteltek.

– Értem – dünnyögtem egykedvűen.

– Megnézem a rádiót – kecmergett talpra apa. – Talán sikerül ma végre megjavítani, szerintem közel vagyok hozzá, érdemes próbálkozni.

– Ahogy tetszik – hagytam rá.

Ismételten magunkra maradtunk Grisával, ezúttal a mosogatással foglaltam el magam, rá se hederítettem a vendégre, aki időközben mögém sétált. Feszélyezett jelenléte, azonban nem engedtem, hogy ezt észrevegye, tettetett közömbösséggel súroltam az edényeket. Az egyik majdnem kihullott tenyeremből, amikor a tiszt megérintette vállam, ijedten rezzentem meg, de nem fordítottam fejem a férfi felé.

– Katyusa – súgta ő.

Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, meg sem érezte kezének súlyát, bár mozdulataim kapkodóbbá váltak.

– Ti nagyon szép – mormolta Grisa.

– Nem lehet – vágtam rá.

– Én szeret – lehelte fülembe az orosz.

– Nem szabad. – A vízbe ejtettem a tányért, és megfordultam, határozottan toltam el magamtól.

Szemeiben felfedeztem a szikrákat, melyek kimondatlanul is elárulták érzéseit, ujjai gyengéden fonódtak csuklómra, másik kezét tétován nyújtotta értem. Szívemben fellobbant a vágyakozás, ugyanaz, ami Grisáéban is égett, és egy pillanatra elgyengültem, tenyerébe csúsztattam ujjaim, majdnem hagytam magam. Mégsem tehettem, el kellett taszítanom magamtól: ő idegen katona volt a hazámban, a hatalom kiszolgálója, egy másik nemzet fia. Képtelenség, hiszen hova vezethetne mindez?

– Nem – ejtettem ki keményen a szót.

Grisa két tenyere közé vette arcom, közelebb hajolt, azzal a feltett szándékkal, hogy megcsókoljon. Kiszabadultam szorításából, elhátráltam tőle, fejem ráztam.

KatyusaWhere stories live. Discover now