Az én történetem ugyan olyan mint a legtöbb tini sztori a lány akit felvettek álmai egyetemére, kitűnő tanuló, remek családdal élhet és van egy barátja aki mindig mellette áll. Igen ilyen az én életem, de mivan ha az egyetem mindent megváltoztat? Nem tudom mi lesz, de nem is érdekel.
-Amelia- szólt anyukám aki az ajtónak támaszkodva nézte ahogy a régi rajzaimat, óvodás képeimet nézegetem. Itthagyom a helyet ahol mar 18 évet le éltem. Megfordultam és rámosolyogtam anyukámra aki viszonozta gesztusomat
-ideje indulnunk ha meg ma ki akarsz pakolni- szólt kedvesen én bólintottam egyet féltem ha meg szólalok elsírom magam és inkább itthon maradok. Fel vettem a táskámat a földről és megindultam anyukám felé mosolyogva kitárta a karját én pedig oda bújtam hozzá mint egy kisgyerek, dehát én anyukámnak örökre a kicsilánya leszek.
Lent az autónál ott várt már apukám aki egy nagy ölelésbe húzott engem nevetve öleltem vissza egy pár perc után elengedjük egymást és egymásra mosolygunk
-elsem hiszem hogy felnőtt az én kicsikém - törölte le mű könnyeit szórakozótan megráztam a fejem
-na jól van induljunk- csapta össze kezét, nos igen apám nem éppen a legérzékenyebb amikor ott a család de csak hogy megmutassa ő egy igazi ferfi a háznál, de tudom hogy ha már nem látjuk ugyis el fogja sírni magát.
Az úton a régi emlékeket idézzük fel ezzel is nehezitve a helyzetet
-anyu hagyjátok abba mert meggondolom magam és haza megyek- persze nem tettem volna meg hiszen tudtam büszkék rám hogy idáig eljutottam
-nana mar csak tíz perc es ott vagyunk nehogy azt mond hogy ezért ültem majdnem négy órát az autóban- szólt hátra apukám
-oké oké megsem szólaltam -teszem fel védekezően a kezeimet. Az utolsó percekben még néztem egy kicsit a várost hátha találok egy kis kávézót vagy kis boltot az út során ahová majd ki tudok jönni. Meg érkezve csodáltam az épületet voltam már itt nyiltnapon de most minden teljesen más hiszen mostantól ide fogok járni vissza fordultam anyuékhoz akik mosolyogva, büszkén csillogó szemekkel néztek engem
-annyira büszke vagyok rád -és igen eddig bírta apám ki eresztette első könnycseppjét amit követett a következő
-jaj apu nyugi , még haza mehetünk ne aggódj - néztem rá hátha vesszi a viccet
-nem nem maradsz- rázta meg a fejét és meg törölte szemét -már jobban is vagyok. Anyuval csak nevetünk apukám gyerekes viselkedésén, de tudtam hogy tényleg nem menne bele hogy haza menjek hiszen azt akarta mindig is hogy lánya tovább tanuljon.
Megfogtunk egy-egy dobozt és meg indultunk a nagy épület felé ahol rengeteg diák és szülő mászkált .
Kezdődhet az új élet .
