A stoppos

– Faszom kivan! – csapott Cole dühösen a kormányra, és beletaposott a gázba.
A kocsi csikorgó kerekei fekete szalagokat húztak az autópálya aszfaltjára (ha arra járt volna egy kislány, azonnal masnit kötött volna belőlük).
Az anyósülésen kuporgó fiú a biztonsági öv után kapott.
– Izé... figyu, nem a halálba kértem a fuvart – jegyezte meg. – Amúgy Jayden vagyok, de szólíts csak Jay-nek, akkor hamarabb a végére érsz.
– Én meg Cole. Minek a végére? – kérdezte Cole, és visszább vett a tempóból.
– A nevem végére, de mindegy. Klassz, hogy felvettél. Már kezdett zsibbadni a hüvelykujjam. Olvastam valahol, hogy a hüvelykujjunk miatt tartunk ott, ahol tartunk, mármint azért, hogy szembe tud fordulni a többi ujjal. – Jay felemelte a kezét és demonstrálta a szavait. – Íme, az evolúció csodája!
– Szóval a hüvelykujjunk miatt csücsülünk a világválság kellős közepén. Ezt azért is jó tudni, mert még egyeseknek eszébe jutna a politikusokat okolni – szűrte a fogai között Cole.
– Te mindig ilyen vagy?
– Milyen?
– Nem tudom, mit szoktak mondani az ilyen seggfejekre, mint te – töprengett hangosan Jay. – Pesszimista? Pöcs? Felnőtt?

Cole ekkor nézett először rá úgy igazán a srácra.

Miért vettem fel? Hiszen, mint gyakorló Gyilkos elmék néző, tudnom kellene, hogy minden stoppos potenciális sorozatgyilkos. Hm. Ez a kölyök nem látszik vérszomjasnak. Mondjuk, az őrült pszichopaták is tök normálisnak tűnnek, egészen addig, amíg elő nem húzzák a farzsebükből a láncfűrészt.

– Hány éves vagy? – szegezte Jaynek a kérdést.
– Már a stoppolás is korhatáros? Egyébként miért vettél fel, ha ennyire utálod a pofám?

Na, tessék! Tudja, hogy nem tudom. Be- vagy kiszámíthatatlan az az ember, aki nem képes megindokolni a tetteit?

– Szánalomból.

Ezután sokáig hallgattak. Nem nagyon volt mit mondaniuk egymásnak. Megesik ez néha a vadidegenekkel.
Pedig lett volna mit mesélniük. Jay elregélhette volna, hogy megszökött a szülői házból, mert az ősei vonakodtak elfogadni a párját. Bár ez már úgyis mindegy volt, mert a srác – akiért halált megvető bátorsággal coming outolt – éppen két órával ezelőtt pattintotta le, mondván, még mindig az exét szereti. Jay fél óráig volt masszívan, önsajnálóan, öngyilkosságra hajlamosan boldogtalan, majd megrántotta a vállát, és nekiindult a nagyvilágnak, hátha újra rábukkan benne a szerelemre. Jayt optimista természettel áldotta meg a genetika. Korán felismerte, hogy szar az élet, így volt elég ideje beletörődni. Cole-ra sandított. Próbálta megtippelni a korát: huszonnégy vagy huszonhat? Két év ide vagy oda úgysem számít. Megállapította, hogy jó pasi, olyan olaszos, de nem a macsós fajtából, hanem a sármosból. Jaynek mindig is bejöttek a vékony testalkatú krapekok, főleg, ha olyan nagy, hosszú szempillás szemekkel rendelkeztek, mint ez a példány. Cole nem éppen frissen mosott fekete haja lobogott az ablakon bezúduló huzatban. Szépen rajzolt ajkait durcásan szorította össze, le nem vette komoly pillantását az előttük tötymörgő furgon lökhárítójáról.
Jay elmélázott. Vajon gyászol, vagy mi? Megdobná a hangulatot, ha kifejezném mélységes részvétem?

Jay nem sejthette, hogy közel járt az igazsághoz. Cole gyászolt. Nem, nem halt meg senkije, legalábbis a közelmúltban nem, de nemcsak a halált lehet gyászolni, hanem az életet is. Az volt a nagy helyzet, hogy Cole-nak – ahogy ezt ő maga is megfogalmazta rögtön a történet elején – tele volt a töke az élettel. Besokallt, no. Van ilyen. A pohár telik és telik, aztán már nem tud tovább telni, és akkor túlcsordul a pipa az emberben. Cole-nak eddig is rengeteg oka lett volna kiborulni. Például amikor elváltak a szülei, vagy amikor először ruházta meg a teljes osztályközösség az iskolaudvaron, mert szerelmes levelet írt egy fiúnak, vagy amikor nem lett belőle világhírű popzenész – pedig egészen jó dalokat írt –, és kénytelen volt rendes polgári foglalkozás után nézni. De nem. Cole ezt mind egészen jól reagálta le. Egy-két éjszakán át forgolódott csak nyugtalanul, majd megszokta a gondolatot, hogy csonka családban kell felnőnie, azt is megemésztette, hogy biszexuális, még azt is elfogadta, hogy élete végéig reklámzenét fog komponálni. Sokan teszünk így, valószínűleg az utcasöprő sem arról álmodott, hogy utcát fog söpörni. Szóval az a bizonyos pohár soha nem az ilyen mainstream tragédiáknak köszönhetően telik be. A víz, vagy bármilyen folyadék, cseppek összessége, és a kelleténél egy cseppel több belőle bizonyos esetekben akár idegösszeroppanást is eredményezhet.

Cole jelenlegi labilis lelkiállapotának két oka volt – bluggy, bluggy –: a macskakaja és egy nő.
Ezen a reggelen másodpercre pontosan akkor szólalt meg a telefon, amikor Cole elégedetten sóhajtva nyújtózott el az ágyon, miután kihúzta a farkát playboy nyuszinak beillő barátnője vaginájából. Bosszúsan tapogatta ki mobilját földön heverő farmernadrágja zsebéből. A főnöke volt a vonalban, és közölte vele, hogy érezze magát megtisztelve, mert a cég elnyerte egy macskaeledel gyár bizalmát. Cole nem érezte magát megtisztelve. Miután kiderült, hogy neki kellene megkomponálnia az öt részesre tervezett világméretű kampány aláfestő zenéjét, Cole-ban elszakadt a cérna, amely a józan eszét stoppolta oda a szíve fájdalmához, és beleüvöltötte az okostelefon apró mikrofonjába eddigi huszonöt éve minden nyomorát. Mire a monológja végére ért, a főnöke már régen bontotta a vonalat. Vajon mikor? Azt azért hallotta, hogy allergiás a macskaszőrre, vagy már akkor letette, amikor azt ecsetelte, hogy az anyja nem adott neki jóéjt-puszit?
Na, ez volt az első csepp.
A következő két óra múlva csöppent be az életébe.
Gyönyörűre sminkelt barátnője ebédet főzött, csakhogy Cole-nak elvette az étvágyát a munkanélküliség. Ült az asztalnál és bámult maga elé. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a nő beszél hozzá.
– Mi van? – kérdezte bambán.
– Na, ez az! – sikította hisztérikusan a playboy nyuszi. – Ezek a kis figyelmességek fontosak! Egész délelőtt főzőcskéztem. Legalább megköszönhetnéd!
– Terítsek le imaszőnyeget, és boruljak le eléd?
– Nem, de jó lenne, ha kimutatnád, hogy szeretsz.
– Kimutatom, hogy szeretlek. Reggel jól megbasztalak, most meg szó nélkül eszem a moslék főztödet.
Ennyi volt. Illetve ezután még balhéztak egy jó nagyot, de a lényeg ennyi volt.
Cole délután háromra hajléktalan lett. Fogta a bőröndjét meg a gitárját, bevágta őket és magát a kocsiba, majd elhajtott. Hová tartott? Azt nem tudta. Valamerre.

Először elszáguldott a srác mellett, de aztán meglátta a visszapillantó tükörben, és eszébe jutott, hogy talán tehetne valami jót is a sok szarság után, amit ma elkövetett önmaga ellen.

– Hugyoznom kell – jelentette be Jay. – Megállnál a következő benzinkútnál?
Az autópálya kopár tájon át vezetett. A horizonton álmosan pislogott a nap vakító korongja.
– Nemrég tankoltam tele. Megállok itt, te meg keress egy bokrot, hogy ne sérts szemérmet.
– Mi vagyok én, ősember?! Nem fogok sem bokorban, sem az út szélén pisálni – ellenkezett Jay.
– Piszoár kell?
– Ja, meg kamillás WC-papír, mert érzékeny a popsim.
– Azt hittem, csak vizelni akarsz.
– Most, hogy ellenállásba ütköztem, kedvem támadt kulázni is. Amúgy épületes ez a beszélgetés. Rendkívül intelligens.
Jaynek szőke haja volt, és a hajtincsei folyton a szemébe hullottak. Cole úgy tizennyolcnak saccolta. Régen, amikor még volt szíve – pontosabban, amikor még a vér keringetésén kívül érzésekre is képes volt ez a szerve –, talán tetszett is volna neki ez a kölyök.
– Oké, megállok majd, úgyis bagót kell vennem – adta meg magát.

Miután visszaültek a kocsiba, és mindketten rágyújtottak, újabb feszült csend következett. Majdnem olyan hosszúra nyúlt, mint az autópálya menti semmi végtelensége. De Jay végül megint megtörte a hallgatást.
– Buzi vagy? – kérdezte.
– Pofán vágjalak?
– Miért? Nem vagy az? Láttam, hogy meglested a farkam a klotyóban. Milyennek találtad? Szívesen leszopnád?
Cole egy pillanatra elgondolkodott az ötleten, hogy kivágja Jayt a puszta közepére, és mivel iróniára hajlamos természete volt, meg kiborító napja, gondolatmenete végéhez hozzákapcsolta a következő hasonlatot: mint macskát szarni.
– Ne kapd fel a vizet! – hátrált ki a kínos helyzetből a fiú. – Hajlamos vagyok átmenni ősparasztba, főleg, ha beszívok. Nyugi, nem vagyok beszívva. Ez most csak úgy magától jött ki belőlem, vagyis tőled. Túl hangos a csend, birizgálja a dobhártyámat. Amúgy én is a zacsipacsit szeretem. Örülök, hogy ugyanahhoz a kisebbséghez tartozunk.
– Ma rúgott ki a barátnőm – jelentette be Cole, csakhogy Jay tisztán lásson. – A puncit is kedvelem.
– Nem veszel el benne? Még nem voltam nővel, de azt mondják...
– Kussolj!
– Ne má! Végre érdekes társalgást folytatunk. Miért dobott ki? – Jay kicsatolta a biztonsági övét, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen az ülésen. Meztelen talpait megtámasztotta a műszerfalon, könyökét kidugta az ablakon. Ez olyan James Dean-es volt.
– Nem voltam elég figyelmes.
– Nem dugtad eleget?
– Látszik, hogy még sosem voltál szerelmes – csóválta a fejét Cole.
– Lófaszt nem! Csak az látszik, hogy momentán szarok a szerelemre.
– Nocsak...
Jay hirtelen felfedezte a táj szépségét, és a tekintetét a szélvédőre tapasztotta. Cole elmosolyodott. Ez fura volt, mert már évek óta nem mosolygott, csak akkor húzta el ímmel-ámmal a száját, ha már nagyon megkövetelte az illem.
– Szóval összetörték a pici szíved – állapította meg.
Jay erre olyan villámló szemekkel meredt rá, mintha az anyját szidta volna, de aztán újra elfordult.
– Hát én figyelmes voltam, baszki – mondta halkan. – Előbújtam miatta a családom előtt. Ha egy nappal hamarabb mondja, hogy visszatáncol az exéhez, akkor az apám most nem úgy nézne rám, mint egy idegenre.
– Mert akkor nem lennél meleg? – firtatta Cole. – Nincs rosszabb az exük miatt rinyáló köcsögöknél. Mázli, hogy elhagyott.
– Hú de bölcs valaki. Mintha a te szívedet még nem törték volna össze. – Jay megint Cole-ra pillantott. – Szeretted azt a csajt? – kérdezte.
– Nem igazán – felelte Cole.

Cole senkit sem szeretett még igazán. Mellesleg mi az, hogy igazán? Az ember vagy szeret, vagy nem, tehát akkor ez inkább így helyes: Cole még nem volt szerelmes. Egyszer régen, még az általánosban, mocorgott valami a mellkasában is, és nem csak a nadrágjában, amikor az a fiú, akinek a levelet írta, a közelében volt, de az még az ősidőkben volt, az az érzés már csak fosszília. Lehet, hogy a verés bátortalanította el, de az is megeshet, hogy Cole-ból hiányzott az a gén, amelytől szerelembe esik az ember. Van ilyen. Van, akiben több van ebből-abból, van, akiben meg kevesebb.

Cole rendkívül vonzónak találta Jay lábujjait. Félreértés ne essék, nem szenvedett lábfétisben, egyszerűen csak ritkán látott csinos ujjakat férfi lábán. Rájuk kellett csodálkoznia. A sloziban tényleg megbámulta. Nem, farokfétisben sem szenvedett, de ha már ott fityegett a közelében, hát megnézte. Elég régen volt alkalma közelebbi kapcsolatba kerülni ezzel a nemes szervvel, kivéve persze a sajátját. Cole hűséges típus volt. Szerelem nélkül is tudott ragaszkodni, akart is. Olyan volt, mint bárki más, ő is szeretetre vágyott. Sokáig hitte, hogy megkaphatja. Végül is a plüssmaci sem szeret vissza, mégis jó megölelni.

– Mit jelent az, hogy nem voltál elég figyelmes? – kérdezte Jay.
– Nem mindegy?
– Nagyon nem. Ha nem rakják ki a szűröd, akkor most nem a te kocsidban ülnék. Én hiszek a fátumban.
– És miért jó az, hogy az én kocsimban ülsz? – tudakolta meg Cole.
– Hát inkább te, mint egy izzadságszagú kamionsofőr.
– Nem szereted az izzadságszagot?
– Attól függ, kié – felelte megfontoltan Jay. – Egy középkorú, pocakos kamionsofőré nem hozna lázba. – Váratlanul Cole felé hajolt, és megszaglászta férfi hóna alatt megbúvó verítékfoltot. – A tiéd nem rossz.
– Azt jelenti, hogy felséges alakja nem takarta ki előlem a világot – tért vissza Cole az eredeti kérdésre, mert idegesítő nyomulásnak könyvelte el Jay közeledését.
– Ezt meg hogy értsem?
– Úgy, hogy a szerelem megfojt. Nekem nincs időm ilyen romantikus baromságokra.
– Mióta?
– Hogyhogy mióta?
– A kínai nagy fal sem egy nap alatt épült fel – ásította Jay, és nyújtózott egyet. A pólója felcsúszott a hasán. Nem igazította vissza. – Mióta nem akarsz szerelmes lenni?
– Ez akarat kérdése? – kételkedett Cole.
– Szerintem igen. Azt, hogy beleszeretsz valakibe, nem te döntöd el, viszont azt már igen, ha nem.
– Kajás vagyok. A következő városban megállunk burkolni valamit – jelentette be Cole figyelmen kívül hagyva Jay világmegváltó, filozófiai eszmefuttatást.

Cole-t csak akkor érdekelte a szerelem, ha dalt kellett írnia róla. A régi szép időkben ömlött a könnye a publikumnak pop-balladái hallatán. Talán azért tudta olyan szépen megfogalmazni az érzelmeket, mert ő maga sosem érezte őket. Nem befolyásolták a saját tapasztalatai, nem bújtak elő a lelke pincéjéből a traumatikus élmények. Elmesélte a szerelmet, úgy, ahogyan elképzelte – talán úgy, ahogyan valamikor vágyott rá. Jobb is, hogy átnyergelt a reklámiparra, ott legalább megszokott dolog hazudni. Bár ha a költők valóban olyan intenzív érzelmi életet élnének, ahogyan azt a verseikben dokumentálják, akkor ki lehetne akasztani az összes pszichiátriai intézetre a 'megtelt' táblát.

„A pucér löncs nekünk nem furcsaság,
esszük a valóság-szendvicseket.
De saláták az allegóriák.
Ne titkold őrületed."*

Na, ugye! Színtiszta elmezavar. Akkor inkább a macskakaja!

Cole jóízűen harapott bele a hamburgerbe.
Jay egy szál sült krumplit tunkolt bele a vérszínű ketchupbe.
– Azért nem semmi – csámcsogta.
– Mi?
– Alig ismerjük egymást két órája, de már kitárgyaltuk a szerelmi életünket.
– Miről kellett volna beszélnünk? A marhatenyésztésről?
– Ahhoz nem értek – fintorgott Jay.
– Én meg a szerelemhez nem értek.
– Akkor mihez értesz?
– A zenéhez... egy kicsit – szerénykedett Cole.
Jay csillogó szemmel hajolt előre a sült krumplija felett.
– Tehát az a gitár, ami gitárnak látszik a kocsid hátsó ülésén, valóban egy gitár. Cool. Játszani is tudsz rajta?
– Dehogy, csak kabalából hordom magammal.
Jay felvihogott. Egy félig megrágott falat kiesett a szájából, de nem zavartatta magát, felcsippentette a tálcáról, és újra bekapta. Cole ezt szexinek találta. Pont olyan természetes és gátlástalan aktus volt, mint a szex.
– Együttesed is van? – faggatózott tovább a fiú.
– Volt.
– Szomorú ez a múlt idő. Két... – Jay az órájára nézett. – Pontosabban négy órája, ha a múlt időre gondolok, elszomorodom. Sosem szerettem a nyelvtant, de azt nem hittem, hogy depressziót kaphatok tőle.
– Számomra a jelen sem túl rózsás – sóhajtotta Cole.
– Én sem kalandvágyból vagyok úton. De ha úgy vesszük, hogy az élet egy út, akkor tulajdonképpen egészen hétköznapi dolgot cselekszem. Megyek a múltamból a jövőm felé.

Cole ebben a pillanatban érezte először, hogy tényleg jó ötlet volt felvennie Jayt. Legalább egy kis ideig – amíg eljutnak A pontból B-be – nem csak magára gondol majd.

Az ajtónyitó pittyenése felzavarta a parkoló kiszáradt bokrain szunyókáló tücsköket. Jay olyan kacéran ült fel a motorháztetőre, mintha megérezte volna Cole vágyát.
– Játszol nekem valamit a gitáron? – kérdezte, miközben ujjai végigszántottak szőke tincsein.
– Frászt – hangzott a válasz.

Csókot is olyan ösztönösen és élvezettel váltottak, mint ahogy a gyorséttermi kaját ették. Egy ideje tudták, hogy ez fog következni. Mi más történhetett volna? Ott voltak a semmi közepén. De legalább ott voltak... egymásnak. Nem számit, kiben lelünk támaszra. Egy vadidegen éppen úgy megfelel, mint egy szociális munkás, vagy egy drogdíler, aki tűrhető áron adja az instant mennybemenetelt.
Jay ajkain érezhető volt a remény édeskés íze. Elkezdett hinni a talánban. Most miért ne? Lehet, hogy a szerelem fájdalmas, de attól még egészen mámorító lelkiállapot. És hát, ha egyszer próbálta az ember, akkor könnyen rászokik.
Cole élvezte a csókot. Amikor felkelt, vagyis mielőtt nem hívta fel a főnöke, ez a nap is csak egy volt a sok közül. Most meg ott smárolt egy autópálya menti gyorsétterem parkolójában egy szülői házból frissen szökött kamasszal. Annyi terve mondott már csődöt, hogy muszáj volt alaposan kiélveznie a váratlan véletlent.

Elkezdett szürkülni az ég alja. A nap lefekvéshez készülődött. Cole úgy számolta, ha egész éjjel vezet, akkor reggelre elérik a legközelebbi civilizált nagyvárost. Sürgősen munkát kellett találnia, mert nem óhajtotta felélni a vésztartalékát. Jay elszundított az anyósülésen, és ő magára maradt. Rohadt dolog volt újra egyedül lennie az emlékeivel és a kudarcaival. Ezért voltak kapcsolatai? Tényleg csak ezért? Mert félt egyedül lenni?

– Megállhatnánk egy kicsit – javasolta Jay. – Gyújthatnánk tábortüzet.
– Mi a halál faszának gyújtanánk tábortüzet? Mi ez, cserkész dzsembori? – ontotta magából a kiábrándulást Cole szokása szerint.
– Mert klassz lenne. A semmi közepén... egy vadidegennel... lobogó tábortűz mellett... felettünk a csillagos éggel.
– A háttérben lágy hegedűszóval... – folytatta Cole Jay gondolatmenetét. – A farkad megvan még, vagy teljesen átmentél luvnyába?
– Szerintem még megvan, de ha nem hiszed, kitapogathatod.

Cole be nem vallotta volna, de jól érezte magát. A tábortüzük ugyan elég csenevészre sikeredett, de a kocsi reflektorai biztosították a hangulatvilágítást. Még sosem csinált ilyet. Ez olyan non sens volt, azaz értelem nélküli abszurd képtelenség. Persze van, akinek tök normális lett volna, de Cole életében ez nem számított átlagos cselekedetnek.
Jay a farmerkabátján hasalt, és egy száraz fűszálat bűvölt a tekintetével, mintha azt várta volna, hogy előugrik belőle a herceg (a fehér lóhoz nem ragaszkodott, mert a lovak büdösek, viszont egy jól karban tartott BMW nagyon menő).
– Mihez fogsz kezdeni, ha odaértünk? – kérdezte tőle Cole.
– Nem tudom. Lehet, hogy tovább megyek. És te?
– Keresek valami melót. Talán lesz esélyem megcsípni egy kutyakajareklámot, ha már a macskaeledelre így rábasztam – vigyorgott Cole, és nagyot kortyolt a söréből. A csillagos ég alatt viccesnek találta az életét.
– Alapíthatnál egy együttest – javasolta Jay.
– Te meg elindulhatnál az elnökválasztáson.
– Akkor a világ elélvezne a gyönyörtől. Secperc alatt rendet raknék ebben a káoszban.
– Aha.
– Nem hiszel nekem? Csodákra vagyok képes. – Jay feltápászkodott, és elindult a kocsi felé. Fél perc múlva Cole gitárjával tért vissza. – Játssz nekem valamit!

Cole jól játszott a gitáron, illett is hozzá. Van, akihez a matekfüzet kockás lapja illik, olyan is van, akihez meg a kényszerzubbony piszkosfehérje. Mindenkinek megvan a maga stílusa. Cole-é a gitár volt, és az ének. Jay mosolyogva fedezte fel az örök igazságot, miszerint senki sem olyan, amilyennek első pillantásra tűnik.

A gitár húrjain lágy dallam született Cole ujjai alatt. Nem volt benne dac, sem kétségbeesés. Ez a dallam nem épített falakat maga köré, sőt még a szerelemben is hitt. A kissé monoton ritmust váratlan magasságok és mélységek törték meg. Amikor Cole énekelni kezdett, Jay lélegzete elakadt. Sem a dallam, sem a hang nem indokolt rajongó ámulatot. Persze nem volt rossz a produkció, de nem rengette meg az eget. De... De mégis volt Cole-ban és a dalában valami, amitől Jay úgy érzete, hogy nélkülük kevesebb lenne a világ, és ő maga is kevesebb lenne, ha nem hallhatta volna. A refrén tetszett neki a legjobban. Ilyenkor a gitár húrjain úgy suttogott a zene, mintha Cole neki, csakis neki írta volna ezt a dalt, pedig ez a dal már nagyon régen meg volt írva. Egy fülledt nyári délutánon Cole unalmában elvacakolt a gitárral, és ez lett belőle.

És újra szeretek majd, máris szeretek, most is szeretek.
Lábnyomom örökké őrzi majd a part homokja, még akkor is,
ha a tenger hulláma kiharapott az életemből egy újabb szeletet.

A kocsiban szeretkeztek, de az odakint pislákoló tábortűz halvány fénye elért hozzájuk, így nem menekülhettek a sötétbe egymás tekintete elől. Most érzékelték igazán, hogy mennyire idegenek. Csak a kéj kötötte össze őket, meg egy dal... és a boldogtalanság.
Jay ujjai mégis meghitten cirógatták Cole tarkóján a hajpihéket, és Cole szorosan ölelte Jay reszkető testét még az után is, hogy a gyönyör velőt rázó sikoltása már réges-rég egyre halkuló visszhanggá szelídült mindkettőjükben.

Az éjszakai kitérő miatt csúszott az útiterv. A hajnal még mindig a semmi közepén talált rájuk. Cole néhány órára átengedte a volánt Jaynek. Álmodott. Zárt szemhéja mögött tábortűz lángja táncolt.
Vidáman ébredt, pedig nem változott semmi. Ugyanúgy úton volt A pontból B-be. Csakhogy nem egyedül volt úton.

A következő benzinkútnál vettek két szendvicset. A távolban már kivehetőek voltak a város felhőkarcolói. Jay megint a motorháztetőre telepedett, de most nem várt csókra, kedvetlenül majszolta a szendvicsét. Megint szerelembe esett. Ez normális? Oké, hogy kereste a szerelmet, de arra nem számított, hogy ilyen hamar megtalálja. Cole fel-alá járt a kocsi előtt, mintha dúdolt volna valamit. Jay nem tudta levenni róla a szemét. Nem csak azért zúgott bele, mert jól nézett ki, vagy mert baromi jót dugtak. Dehogy! No, nem volt rossz, de a test az test, a szív meg szív.
– Mehetünk? – hallotta Cole kérdését.
– Ja – felelte, mert nem tudta megindokolni, hogy miért ne mehetnének. Egy tizennyolc éves srác fellángolása aligha olvaszt fel egy túl régen megfagyott szívet.

Cole a csodában éppen úgy nem hitt, mint a szerelemben, csakhogy bizonyos dolgok anélkül történnek meg, hogy hinnénk bennük. Egy új dallam született benne. Nem. Nem a szerelem dallama. Cole még nem szeretett bele Jaybe, viszont megjött a kedve a dalszerzéshez. Jay megihlette.

A házak ablakai hidegen csillogták vissza a napsugarakat. Minél beljebb értek a városban, az épületek annál magasabbra nyújtózkodtak. Megérkeztek a B pontba.
– Kitennél itt? – kérte Jay, és Cole lefékezett.

Egyikőjük sem mozdult.
– Klassz volt – mondta Jay, csak hogy mondjon valamit. – Mármint nem a szex, vagyis az is. Az út volt klassz veled.
– Veled is jó volt – mosolygott Cole a felnőttek illemtudó mosolyával.
– Nem illik hozzád ez a vigyor. A szád nem tud hazudni. Már túl jól ismerem az ajkaidat ahhoz, hogy őszintének lássam rajtuk a vidámságot. – Jay Cole-hoz hajolt, és gyöngéden megcsókolta. – A szád most szomorú akar lenni, mert búcsúzunk.
– Rosszul járnál velem – tért ki Cole a további csókok elől.
– Én viszont a főnyeremény vagyok – kacsintott rá Jay, és kinyitotta a kocsiajtót. – Ég veled!

Cole nézte, ahogy Jay egyre távolodik. Most látta csak, hogy milyen törékeny, vékony csontú fiú. Amíg együtt voltak, erősebbnek tűnt. Aggódva ráncolta a homlokát. Vajon tud magára vigyázni ez a kölyök?
Megint felcsendült benne a dallam. Ujjai ritmust doboltak a kormánykeréken.

Felhőkarcolók árnyékában eltűnő alakod
belefoszlik a sötétbe,
utcáról utcára jár,
keresi a napot...

De a nap itt van a tenyeremben,
átszűrődnek ujjaim között a sugarak...

– Ó, hogy bassza meg az a magasságos szarkeverő odafent! – dünnyögte magában, majd a gázra lépett. Amikor Jay mellé ért, letekerte az ablakot. – Hé, stoppos! Felvennél egy autóst?

Jay olyan lassan fordult felé, mintha attól félne, hogy Cole szertefoszlik, akár egy látomás, amiben nem hisznek eléggé. A kocsi ajtaja kinyílt, vaníliaillat édesítette meg a levegőt.
Jay beszállt – tényleg úgy érezte, mintha szárnyai lennének.
– Merre tartasz? – kérdezte. Kicsit remegett a hangja. Tiszta ciki volt, hogy nem tudott uralkodni az örömén.
– Nem is tudom, csak úgy megyek. Te hová mész? – Cole bezzeg maga volt a megtestesült nyugalom.
– C pontba – felelte Jay.
– Jól hangzik. Elviszel?

És Jay elvitte Cole-t a C pontba, utána meg a D-be, majd az E-be. A D és az E közötti úton Cole egy motelszobában eljátszotta Jaynek az új dalát. Még nem volt címe, és a dallam sem volt még teljesen kiforrott, de nagy sikert aratott.
Átszerelmeskedték az éjszakát, és reggel Jay belesúgta Cole fülébe, hogy be akarja járni vele az egész ABC-t.

VÉGE


*versrészlet: Allen Ginsberg – Burroughs művéről (Eörsi István fordítása)