Poison of Love

1.

Az ​ember hajlamos mindent megtenni azért, hogy megvédje, akit szeret.
Hadd meséljek el egy történetet arról, hogyan tettem tönkre imádott énekesem és egy komplett rockbanda karrierjét.
Az univerzum rendjének felborításáról már nem is beszélve.

A KONYHAASZTALNÁL ÜLTEM, és teljes lelki nyugalommal lapátoltam be a gyorsan összeütött ebédet, amikor apa berontott a hátsó ajtón.
– Pakold össze minden fontos cuccod, indulnunk kell! – zihálta, azzal már robogott is a ház alagsorában kialakított laborjába.
Néhány másodpercig a villám hegyére tűzött krumplit bámulva merengtem édesapám még tőle is szokatlanul heves belépőjén.
A laborból kiszűrődő üvegcsörömpölés és fémállványok borulásának
éles zaja hallatán lassan feltápászkodtam az asztaltól,hogy kiderítsem a felfordulás okát. Apa kis híján nekem rohant,
ahogy komótosan kiléptem a konyhából.
– Nat! Nem hallottad? – kiáltott. – A nyomunkban vannak!
– Kik? – kérdeztem, még mindig bambán, de ezt a döbbent bárgyúságot
már nem is annyira apa lángvörös és izzadt ábrázata
váltotta ki belőlem, hanem a kezében szorongatott, igencsak vintage
pisztolynak látszó fegyver. Első pillantásra egyértelmű volt,
hogy saját magának eszkábálta össze, és bármit is lő ki, az nem
egyszerű töltény.
– Natalie, az ég szerelmére! Menj pakolni! – Sosem szokott kiabálni
velem. Húszcentis fegyvert szorongatni pedig még kevésbé.
Itt bizony nagy a baj. Bár ez már akkor leeshetett volna, mikor
az imént vörös arccal, dúvadként berontott az étkezőbe. A szobám
felé iramodva felkaptam a nappali kanapéján szunyókáló
macsekomat. Feltehetően életmentő tettemért az volt a hála, hogy
az összes karmát a kézfejembe mélyesztette.
– Adrian! – csattantam fel legalább olyan idegesen, mint apa
az előbb.
A macskát nem igazán hatotta meg a dolog.

– Apaaa! Hol van a bőrönd? – kiabáltam a szobámból, miután
Adriant véres hadakozást követően sikerült benyomnom a rácsos
macskaszállítóba.
– Kicsim, siess már! – Egy igazán könyörgő pillantás kíséretében
behajított egy bőröndöt a szobámba, akkora lendülettel, hogy
az kis híján kirepült az ablakon.
Pánikszerű pakolásba kezdtem, a legfontosabb értéktárgyak
kerültek először a bőröndbe: a Poison of Love CD-i, DVD-i, kedvenc
pólók, pulcsik, dalszövegekkel és a különböző novelláimmal
– oké, oké, fanfictionökkel – teleírt füzetek, néhány könyv meg
egy halom kivágott újságcikk, amiket végtelenszer újra tudnék
olvasni.
– Soha többé nem jöhetünk vissza! – zendült apa hangja az
előszobából.
Ezt nem most hallottam először, csak éppen a hangsúly tért el
egy csöppet a megszokottól. Azonkívül máskor legalább egy-két
napom van összeszedni magam, nem néhány perc.
A bőröndbe öntöttem az íróasztalom fiókjának tartalmát, kapkodva
leszedtem a falról a Poison of Love-posztereimet, majd gondosan
belehajtogattam őket egy gyűrődésbiztos mappába.
– Gyerünk! – rontott be apa újra, és megragadta a karom.
Minden pótolhatatlan értékemet összeszedtem, úgyhogy nem
tartottam túl jó ötletnek megemlíteni, hogy ruhát még alig raktam
el. Reménykedtem benne, bárhova is megyünk, lehet ott fehérneműt
kapni. Apa felvette a bőröndöm, én pedig Adriant, és
loholtunk a házunk előtt parkoló, sötétkék Fordunkhoz. Adriannel
együtt bevágódtam hátulra, apa pedig mellém dobta a többi
csomagot, ami az én táskámon kívül mindössze két bőrönd volt.
– Kösd be magad! – Remegő kézzel elfordította a slusszkulcsot,
aztán padlógáz.
Úgy éreztem, a helyzet egyelőre nem alkalmas bizonyos kérdések
megvitatására, így csak némán kattogtam rajta, hogy mégis
mibe keveredhetett.

CSUPÁN AZ AUTÓPÁLYÁRA ÉRVE mertem megkockáztatni egy kérdést,
hátha már nem fog az édes jó apám szívinfarktust kapni a volán
mögött.
– Lamptonék?
– Nem fognak leszállni rólunk – morogta a visszapillantó tükörből
az utat lesve, fél kézzel a kormányhoz szorított fegyverrel.
Nem tartottam jó ötletnek most megemlíteni, hogy én éreztem,
nem sok jó sülhet ki abból, ha az ember olyan munkahelyen
dolgozik, ahonnan rendszerint minimum kettesével követik hazáig
fekete öltönyös, morcos ábrázatú, sötét napszemüveges férfiak,
akik egészen biztosan nem űrlényeket keresnek. Oké, efelől
annyira nem is lehettem biztos apa kutatási területét figyelembe
véve.
– Új életet kell kezdenünk – folytatta rekedten.
Rengetegszer volt már részem új élet kezdésében – mindig oda
kellett utaznunk, ahol apa éppen támogatást kapott a kutatásaihoz
–, annyi különbséggel, hogy eddig nem ilyen drámai meneküléssel
vágtunk bele.
– Teljesen el kell tűnnünk, különben nem válogatnak az eszközökben,
megszerzik maguknak a gépet! Működik, kicsim, működik!
Azt csak később osztotta meg velem, hogy még csupán egyetlen
emberrel tesztelték, akit mindössze elküldeniük sikerült, viszszahozni
nem, szóval a „működik" kijelentés egy csöppet erősnek
tűnhet.
Azt viszont külön magyarázat nélkül is pontosan tudtam, miféle
emberek vannak a Lampton Technologiesnél. Náluk aztán
nincs kecmec! Ha valamit nem úgy csinálsz, ahogy nekik tetszik,
akkor hopp, egy golyó a buksidba, és az sem számít, ha történetesen
extrazseni fizikus vagy.
Most már én is hátrafordulva lestem, hogy nincsenek-e fekete,
elsötétített ablakú autók a nyomunkban. Egyetlenegyszer tettek
nálunk látogatást apa újdonsült szponzorai, és bőven elég volt egy pillantás ahhoz, hogy egyértelművé váljon, nem éppen tisztességes
úton jutottak hozzá a pénzhez, amivel a kutatásait finanszírozzák.
– Ez az egyetlen esélyünk – folytatta apa, olyan erősen markolva
a kormánykereket, hogy elfehéredtek az ujjai. A megengedett
sebességhatárt már jócskán túlléptük, azon sem lepődtem
volna meg, ha Lamptonék emberei helyett egy szirénázó rendőrautó
száguld utánunk. – Hiába utaznánk akár a legeldugottabb
koszfészekbe, ott is megtalálnának minket. – Reménykedve nézett
rám, hátha okos kislány vagyok, és magamtól is rájövök, mire
próbál utalni.
Azért annyira nem kellett okosnak lennem, tekintve, hogy apa
már évek óta ezen ügyködött.
– Időutazás? Velem? – suttogtam nagyjából olyan arccal, mint
amikor megtudtam, hogy a kedvenc bandám a városunkban fog
fellépni.
– A jövő szóba sem jöhet! – vágta rá. – Ott megtalálnának. Viszont
a múltban még nem is tudnak rólunk – mondta, mintha
éppen csak a nyaralásunkat terveznénk.
Az eddigi rettegés helyét jól láthatóan átvette az izgatottság. Ez
határozottan nagyot lendített az őrült tudós imázsán, pedig még
csak el sem kezdett őszülni. Azzal győzködte magát, hogy mivel
néhány perc múlva úgyis szitává lőnének mindkettőnket, érdemesebb
inkább fejest ugrani az ismeretlenbe, hátha legalább én
ott lyukadok ki, ahol szeretnék. Erről persze a Ford hátsó ülésén
ülve semmit sem tudtam.
– Mondj egy évszámot!
Az egy dolog, hogy egy komplett maffia van a nyomunkban, és
perceken belül időt fogunk utazni, na de hogy én találjam ki, hová
menjünk? Persze már amikor apa beavatott a projektjébe, akkor
is az volt az első, hogy kiszámoltam, pontosan hova is szeretnék
kiruccanni, ha a masina működésbe lép.
– Semmi ötlet? – sürgetett apa, amíg én azon töprengtem, hogy megfelelő-e a szituáció egy ilyen ötlet felvetéséhez. Egy útjelző
tábla suhant el mellettünk, mely szerint a következő elágazás
Elfieldhez kanyarodott. Most vagy soha.
– Menjünk Adrianhez! – kiáltottam föl ünnepélyesen.
Apa értetlenül a macskára nézett a visszapillantó tükörből.
– Az igazihoz! Elfieldbe! Kilencvenkilencbe! – Egy másodperc
alatt le is pergett előttem, milyen fantasztikus lenne Adrian
Arronnal, a Poison of Love hihetetlenül bámulatos és csodálatosan
imádnivaló énekesével egy iskolába járni.
Apa egy pillanatra a kormányra borult, és valami olyasmit motyogott,
hogy ennyire nem lehetek fanatikus.
Nem volt sok időm elmerülni az ábrándképekben.
– Bukj le! – kiáltott apa hirtelen, én pedig azonnal leborultam
Adrian macskaszállító kosarára.
Hasonlóan hangzott, mintha egy hógolyót vágtak volna teljes
erőből az ablakhoz, csak ez a golyó nem szétlapult, hanem továbbsuhant, lyukat ütve az első szélvédőn is. Rémülten pillantottam
föl, mire még egy golyó süvített el fölöttem.
– Fogd ezt! – tolta hátra apa azt a fekete kőből faragott hengert,
amiért a fél világot bejártuk. A haldokló bácsi, akitől megszereztük,
madlurnak nevezte, és a lelkünkre kötötte, hogy az életünk
árán is óvjuk meg.
Amikor utoljára láttam a követ, még nem álltak ki belőle drótok,
és kijelző sem tartozott hozzá.
Még egy lövés, majd még egy. Apa már az ülés és a kormány
közé csúszva próbált cikcakkozva vezetni úgy, hogy mindeközben
lehetőleg a szalagkorlátra se kenődjünk fel.
– Fogalmam sincs, milyen távolságból képes magával rántani,
húzódj minél közelebb hozzám! – zihálta, bár ennél jobban már
nem tudtam volna a macskakosárhoz és a széke háttámlájához
lapulni. – Nyomd meg a gombot! – utasított apa.
Kis híján zokogva megkérdeztem, hogy milyen gombot, mert a
kijelzőn semmi egyebet nem láttam a dátumon és koordinátáknak tűnő számokon kívül, aztán az ujjam a henger alján lévő kiemelkedésre
tévedt. Azonnal benyomtam.
Egy nagy rántás. Adrian ketrece a mellkasomnak feszült. Vakító,
kékes fény. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy hátulról teljes
erővel belénk jött az autó, és milyen idióta módja ez a halálnak.