Hajnali fél négy.
Elhúzódott a hátsókertbe vezető üvegajtó.
Mezítelen talpak csattogtak végig a betonon, mely az egyetlen zaj volt a néhány tücsök ciripelésén kívül, mígnem a puha fűre nem lépett. Mintha valahonnan halk zene szólt volna. Megtorpant s megmozgatta lábujjait, hagyva s talán kicsit akarva is —, hogy a fűszálak csiklandozzák talpán vékony bőrét.
Azon az estén akkor mosolyodott el először úgy őszintén, mégsem történt semmi, amit okolhatott volna érte. Csak egy pillanatra boldog akart lenni, s ha egy ismeretlen évfolyamtársa házában, egy már megszáradt vérfolttal a hajában, akkor úgy.
Vonakodva emelte fel lábát, majd hajlította be térdét, hogy véget vessen az egy helyben szobrozásának. Egyenesen tartott előre, csak figyelve a nedves talajt és hallgatva a zivatar utáni sár halk loccsanásait lábai alatt, melyek mintha figyelmeztették volna valamire.
Bármire, akármire, ő mégis a semmit képzelte bele.
Mert azt érezte abban a pillanatban. Majd mikor levegőhöz engedte jutni tüdejét, s felemelte kezét, hogy hajába túrjon — úgy érezte fáj valamije. Nem csak úgy érezte, mert valóban megrohamozták az érzések, melyek miatt nem sokáig kellett már aggódnia.
Ahogy lefejeltették vele az ajtó sarkát, még áprilisban, amiért nevetett valamin. Mert nem kellett volna, nem akkor kellett volna és mert amúgy sem volt szép mosolya, miért mutatta meg.
Május előtt két héttel lökték bele az iskola uszodájában a medencébe, tudva, hogy a felmentése valóban igazi, s tényleg nem tud úszni. Tudva, hogy a pánikrohama miatt megfulladhat. Ő csak már félig ájultan nézte a vízen keresztül a mosolygó arcokat, melyek rá mutogatva derültek egy jót, míg a tanár meg nem érkezett.
Május közepén követ akartak a kezére dobni, de épp, hogy idejében reagált, s csak a mutatóujja körme lilult be, és esett le később. Mégsem szólt egy szót sem. Mert csak csendben reménykedett, hogy ugyanúgy abbahagyják majd, mint októberben.
Egészen egy és fél évig eltűrte, hogy valaki és annak barátai bántalmazták, meg persze mindenki más is, aki csak figyelte, de nem akart rajta segíteni.
Aztán hirtelen minden megállt. Minden, egészen addig, amíg el nem rángatták egy születésnapi buliba, valahova a város másik végére, messze az iszákos anyjától és a drogos apjától, akik akárhányszor hazatért lila foltokkal vagy véresen, csak leszidták. Hiszen az is az ő hibája volt, hogy létezett, hogy barna volt a szeme, mint a nagyanyjának, és volt egy anyajegy a jobb szeme alatt. Egészen apró. Pontosan akkora,mint egy csillag messziről.
Sokkal kisebb, mint egy sörösüveg.
Az a sörösüveg, ami a fején tört apró darabokra, azért, amit nem is tett meg, de a többiek viccesnek találták volna, ha— mégis inkább zokogva otthagyta a srácot a fürdőszobában egy kicsatolt övvel és a tolakodóan undorító természetével, hogy botladozva szaladhasson a lépcső irányába.
Melynek végén a srác barátnője várta, hiszen ő becsalta a pasiját a mosdóba, ahol magukra zárta az ajtót, s rá akarta erőltetni magát, hiszen szerelmes volt belé. Annyira szerelmes és álszent, hogy megérdemelte azt az üveget.
Megérdemelte, mert már megint feleslegesen létezett, feleslegesen lélegzett és fájdalmat kellett éreznie a megbánás mellett, ami már a legjobb barátjává nőtte ki magát.
A medence felé hajolva engedte ki könnycseppjeit, melyek vegyültek az esővel hígított klóros vízzel. Ujjai között maradt néhány hajszál, melyeknek vége pirosan hagyott nyomot kezén is.
Leguggolt, hogy belemeríthesse kézfejét, később pedig le is ült. Lábait a vízbe lógatva hallgatta vére áramlását a fülében. Fejébe nyilallt hirtelen, neki pedig fel kellett szisszennie. Érezte a vérét folyni bőrén egy egészen vékony és lassú útvonalon állkapcsáig, ahol áttért nyakára, s leszaladt ruhája kivágásához.
Gondolatai a semmibe vesztek, csak arra tudott koncentrálni mennyire elege volt már mindenből. Az emberekből, a társadalmi konvenciókból, a megfelelési kényszerből, a gyengeségéből és az életéből, mely élet helyett átfordult egy szerencsétlen kísérletbe, melynek lehetett volna az is a címe; hol az a pont, ahol az ember már nem érzi magát embernek. Ahol az ember a saját világa elpusztítása után magát is el akarja pusztítani, ha addig másnak még nem sikerült.
Felállt, és egyik lábát a víz feletti ürességbe helyezte. Piros ruháját még utoljára táncra hívta a szellő, mely hatására kirázta a hideg. Elnevette magát. Megállíthatatlan nevetés miatt rázkódtak meg csontos vállai.
Fáradt teste pedig az édes elmúlás ízét érezni akarva zuhant a hideg vízzel teli medencébe — csakúgy mint mikor az esőcsepp
hull a vízbe.
S hallva a mindenség gúnyos megjegyzését engedtem ki utolsó légvételem.
Hulla a vízben! Én vagyok a hulla a vízben.
——
remélem tetszett!
a véleményetekért nagyon hálás lennék!<3
