Dawn of the Rebellion

1

Az ötletet köszönöm szépen @beatlesxgirl nek. Sokat segített.

1962. Anglia

- Arlene elég késő van,anyáék kinyírnak, ha nem találnak este a szobánkban-suttogtam az éppen öltöző nővéremnek.

- Ugyan Frey, ne mond, hogy a négy fal között akarod leélni unalmas életedet. Majd egy unalmas egyetemre jelentkezel és találkozol a világ leguntatóbb férfiével, aki elvesz, de igazából egyikőtök sem rajong a másikért, majd szülsz neki 5 gyereket, akik közül ebben a világban megmarad 2. És...-kezdte magyarázni a hülyeségeit. Sajnos be kellett látnom, hogy igaza van. Elképzeltem a jövőképet, amit az imént lefestett nekem és megriadtam. 

- Oké, csak fogd be. Kérlek. Veled megyek, de, ha kérdezik te rángattál bele- ültem fel az ágyamból és öltözni kezdtem. Nővérem elégedetten mosolyogni kezdett és innentől azzal volt elfoglalva, hogy engem kritizáljon azzal kapcsolatosan, hogy mit vegyek fel.

-  Nem- mondta már a hatodik szettemre.- Húgi neked egy igazi Arlene féle átváltozásra van szükséged, azzal eltűnt a szekrényében. 

- Egészen biztos vagyok benne, hogy semmi nincs ott amit szívesen felvennék. Mikor újra előjött egy fekete anyagot szorongatott.

- Próbáld fel- mondta ellenkezést nem tűrve. Húztam a számat, de tettem amit mondott. Az anyag puha volt és tapadt a bőrömhöz. Félve ugyan, de belepillantottam a tükörbe. A ruha gyönyörű volt. Hosszú fekete hajam beleolvadt a színébe, a hossza már majdnem erkölcstelennek számított ezekben az években, de csodás volt. A tükörből ráemeltem nővéremre a tekintetem, csak úgy vigyorgott, mint a vadalma.

- Gyönyörű vagy- suttogta ,majd óvatosan kifésülte loboncomat, ami a sok öltözéstől kócos lett. Rám adott egy magassarkút, olyat amit nagyon szeret és bólintott.

- Mehetünk. Gyere- mondta azzal kiugrott az ablakon. Azonnal követtem ,hisz a földszinten laktunk így nem kellett nagyot ugrani.Cipőm koppant egyet a kihalt utcán.

- Na és merre most?- kérdeztem,de ő már tőlem 5 méterre lépkedett. Sietve utolértem várva a válaszát. 

- Emlékszel Ravenre? Régi barátnőm. Na ő szólt, hogy van az egyetemen egy jó barátja aki most végzett és jó arc. Őt ünnepeljük- hadarta el rám sem nézve. Hirtelen elhomályosodott a látásom, de Arlene tiszta maradt. Azonban valami villant a sarokban. Egy kés! Riadtam meg és azonnal üvöltöttem.

- Arlene! - ő lassan hátranézett, teljen testét felém fordítva. A villanó tárgy nem kés volt, hanem egy érme. Olyan gyorsan mozgott, hogy követni is alig bírtam, a következő pillanatban átvágta nővérem torkát aki sikítva kapott a vérző sebhez. Teli torokból sikítani kezdtem.

- Freya! Hahó! Freya- rázta valaki a vállam, majd egy erőteljes csattanást éreztem az arcomon, a látásom azonnal kitisztult. Arlene állt velem szemben, az aggódást olvasni lehetett az arcáról.

- Húgi mi baj van? - kérdezte. Azonnal átöleltem és a nyakát kezdtem fürkészni, de semmi baja nem volt.

- Te te te- makogtam- meghaltál. Átvágták a torkod.

- Mit szívtál? - nevetett könnyedén, mire azonnal felháborodtam azon, hogy nem ért meg.

- Ne hülyülj- mondtam.

- Nem! Te ne hülyülj. Végre bulizhatnánk egyet, de ha megzakkansz akkor lőttek az estének, azt meg nem engedem. Megértetted?- szidott le. Bólintottam egyet, úgy tűnt beérte ennyivel- Remek, menjünk- azzal elindultunk. Felbosszantott. Nagyon. Az utunk egy kocsmához vezetett, ahol már kívülről lehetett hallani az emberek jókedvét. Bementünk az ajtón és egy rakásnyi egyetemistával találtam szembe magam. Egy asztalt álltak körbe, ahol egy fiatal, szintén olyan egyetemista srác itta a szeszt egy hosszú üvegből. Csodálkozva néztem, ahogy lehajtja az italt. majd mikor befejezte diadalittasan a magasba emelte az üres üveget.Mindenki ujjongani kezdett és a tenyerébe csaptak. Miközben nevetve megtörölte száját a fehér ingének ujjával találkozott s tekintetünk. Rám mosolygott, én azonban annyira zavarba jöttem, hogy gyorsan leültem egy boxba. 

- Hülye. hülye hülye. suttogtam fejemet lehajtva az asztalra.

- Szerintem ön nem hülye- jött egy hang mellőlem. Óvatosan felnéztem az idegenre, aki nem más volt, mint az ivós fiú. Így közelebbről jobban megtudtam nézni külsejét. Barna kicsit hosszú haj, és ragyogó kék szemek. Helyes volt. Nagyon. A zavarom megint előtört, de ezúttal nem hagytam eluralkodni magamon. Elképzeltem, hogy mit tenne Arlene. Mosolyra húztam a számat és szemébe néztem.

- Köszönöm ez kedves magától.

- Ugyan-legyintett,majd a velem szemben lévő székre mutatott-szabad?

- Persze- bólintottam. Leült és leintett egy pincért.

- Mit hozhatok?

- Én egy pohár whiskyt kérnék a hölgy pedig egy martinit, köszönjük- mondta, majd a pincér távozott. 

- Nem kérek inni, de kedves gesztus volt- mondtam. Nem akartam elmondani az okát, hogy még csak 17 éves vagyok.

- Ez esetben elnézését kérem- magázott tovább.

- Tudod szerintem simán mutatkozzunk be és tegezzük egymást. A nevem Freya Bishop- mondtam,majd felé tartottam kezemet egy kézrázásra várva. Ugyan megfogta a kezem,de ahelyett, hogy megrázta volna, egy halvány csókot nyomott rá, amitől azonnal elpirultam.

- Charles Xavier- nézett fel a kezemről, majd elengedte azt. Elvarázsolt. Ez volt a tökéletes szó.

- Na és mond titokzatos lány. Miért nem vagyok képes olvasni a fejedben?- kérdezte, mire halkan nevetni kezdtem.

- Mert,mint mondtad, titokzatos vagyok.- erre ő is elmosolyodott.

- Freya!-hallottam a nevem.

-Azt hiszem a nővéred hív- suttogta. Odanéztem  a hang irányába és láttam kapálózó testvérem.

- Akkor én megyek is- fordultam vissza,de már senki nem volt ott. Érdekes.

- Mennünk kell- szólt Arlene mögülem. - Valaki figyel engem.

- Akkor irány haza- kaptam össze magam és kiléptünk az utcára. Ábrándosan néztem jobb kezemre ahol Charles ajka érintette bőrömet és elmosolyodtam. 

- Arlene, olyan csendes vagy most- mondtam mikor befordultunk az utolsó sarkon. Ahol nemrég lefagytam.

- Rossz előérzetem van- suttogta. És akkor megláttam egy csillanást a sarokban.Ne. Ez nem lehet igaz. A kés! Riadtam meg és azonnal üvöltöttem.

- Arlene! - ő lassan hátranézett, teljen testét felém fordítva. A villanó tárgy nem kés volt, hanem egy érme. Olyan gyorsan mozgott, hogy követni is alig bírtam, a következő pillanatban átvágta nővérem torkát aki sikítva kapott a vérző sebhez. Teli torokból sikítani kezdtem,de ezúttal nem volt pofon. Ez a valóság volt. Odafutottam az akkor már összeesett nővéremhez. Az élet lassan távozott belőle. Mikor megpróbált beszélni vér jött fel szájából. Zokogva magyaráztam neki.

-Ne Arlene. Ne merj itt hagyni. Kérlek szépen. Akármennyire is idegesítő voltál nagyon hiányoznál. Kérlek kérlek- magamhoz szorítottam akkor már alig lélegző tehetetlen testét. Mindkettőnk ázott a vértő. Az ő vérétől. 

- Te...néz  .s- hörögte.

- Nem értem, Arlene nem értem mit szeretnél mondani- zokogtam.

- Valaki segítsen! Segítség!- üvöltöttem teli torokból.

-Szeretlek- suttogta . Rám emelte tekintetét és egy pillanat múlva, mélyzöld szeméből kialudt a fény. Reszketve csuktam be szemhéját. Akkor egy rendőr rohant be a sarkon.

- Mi történt hölgyem? -kérdezte és mögötte már láttam a hatalmas tömeget, köztök a köntösben lévő szüleim. Mikor rám pillantottak láttam az arcukon. A gyászt, a tagadást, és a mérhetetlen fájdalmat. Futottak felém, a rendőr akarata ellenére is. De nekem nem létezett más csak, a nővérem teste  a kezemben. Aztán a könnyeim közt észrevettem, hogy a sebben fénylik valami. Óvatosan kivettem. Az érme volt. Gyorsan a markomba szorítottam és lehunytam a szemem.