Dawn of the Rebellion

2

1963. Anglia

Háton feküdtem a kemény, kényelmetlen ágyamon. Egy év telt el az ügy óta, mikor is Arlene meghalt a szüleim gyenge idegrendszere pedig ezt nem tudta feldolgozni. Nem akarják kimondani, de jól tudom, hogy hibásnak tartanak. Ezért is, na meg, mert összeroppantak, beirattak egy bentlakásos iskolába. És itt az élet? Maga a megtestesült földi pokol. Mindenki gyűlöl, vagy fél tőlem. London elég nagy város, de így is futótűzként terjedt a hír, miszerint én ölettem meg a nővérem. Persze ez szedett-vedett hazugság. És ilyenkor az ember természetesen tagadja, de ez rádob egy lapáttal. Egy idő után már válaszra sem méltattam az olyan beszólásokat a folyosón, hogy : Gyilkos. Őrült. Mit keres ez itt, megöl mindannyiunkat. Még a kolesz igazgatója is fél a,, beszámíthatatlan" viselkedésemtől, ezért van egy külön szobám, amin senkivel sem osztozkodom. Minden nap ugyanaz. Magányosan, büntudattal kelek fel, nyakamhoz kapok, amin ott függ láncon az érme, ami Arlene halálát okozta. Felöltözöm és elmegyek az óráimra. Egyedül eszem a sarokban a szenny menza kaját, amiből érdekesen mindig nekem jut a legundorítobb rész. De hozzá vagyok szokva. Aztán újabb órák és visszavonulok a szobámba. Sírok, és tanulok, hisz ha pszichopata vagyok, akkor legalább tanuljak jól. Na nem azért sírok, mert nem megy valami, vagy szomorú vagyok. Hanem csalódott. Csalódtam saját magamban, a szüleimben és az egész létemben. A nyaklánc emlékeztet arra, ha egyszer kijutok, megkeresem a tulajdonosát és saját kezemmel oltom ki életét. A gondolatra mosoly terült el arcomon. Vártam a pillanatot. Bizsergett a tenyerem, ha az érméhez értem, tudva, hogy kinek vágja el a nyakát legközelebb. Behunytam a szemem és vártam az álmot.
- Freya, hé, Freya ébredj már fel- rázta valaki a vállam. Kinyitottam a szemem és azonnal felültem, mikor megláttam kivel állok szemben.
- Igazgató úr? - kérdeztem kábán. Leült az ágyam szélére.
- Tudod. Mindig is érdekelt, hogy egy ilyen pszichopata lány, mint te milyen lehet az ágyban- kezét a combomra fektette, de azonnal lelöktem. Ekkor erősebben kezdte fogni.

- Csak egy kicsikét. Ha nem küzdesz, nem fáj.- hajolt közelebb vigyorogva. Azonnal elkapott a rettegés és tudtam, hogy el kell szöknöm.

- Segítség! Valaki..- kiabáltam, de keze szélsebesen szorult szám köré.

- Kussolsz. Gondolj bele. A te szavad az enyém ellen. Kinek hinnének- nem törődött a gyengédséggel, azonnal letépte a ruhám és a hasamra fektetett. Ott fogott ahol tudott. Zokogtam, hisz mást nem tudtam tenni. A fejem folyamatosan ütődött neki az ágyam támlájába,ritmusban. Aztán látásom elhomályosodott és láttam egy alakot bőrkabátban. Kezét felém nyújtotta, és mikor megfogtam, ismerős érzés volt. Ismertem az illetőt. 

- Ki vagy?- kérdeztem. Nem válaszolt csak vezetett tovább a sötétben. Egy idő után újra tisztán láttam. még mindig az ágyamban voltam, az igazgató alatt. Hirtelen éreztem a hasamban valamit. Tüzet. A forrósága végighatolt a törzsemben, majd mikor a kezemhez ért éreztem az utolsó ujjbegyemig az erőt. Az erő amire szükségem volt. Ordítani kezdtem, hogy még inkább hergeljem magam.

- Nem mondtam, hogy fogd be a pofád?!- nyögte a férfi. És ekkor megtörtént. Elszállt az agyam. Kezeimet, amiket eddig hátrafogott, kirántottam, amivel sikerült meglepnem. Felpattant és riadtan nézett rám. Háttal álltam az ablaknak és kieresztettem a dühöm...

- Ébren vagy? Kedves kérlek kelj fel. Freya- suttogta valaki. Kinyitottam a szemem és az ágyamnál is kényelmetlenebb helyen feküdtem. Úristen az utcán vagyok! Azonnal pánikba estem, teljesen megfeledkezve arról aki ébresztgetett. Felpattantam, akaratlanul is sziszegve a hideg, nyirkos macskakőtől, ami csupasz talpamat érte.  Mikor kicsit megnyugodtam hátra néztem. 

-Charles- suttogtam meglepetten. Egy inget és nadrágot viselt, haja kicsit hosszabbra nőtt, mint ahogy egy éve emlékeztem rá, de így is levett a lábamról. Tökéletesen nézett ki míg én... egy zakót viseltem csak. 

- Úristen meztelen vagyok- kaptam frászt, kezeimmel jobban össze húzva magamon az egyetlen ruhadarabot. 

- Akkor voltál az mikor rád találtam. Most már rajtad van a zakóm- mosolygott halványan, igyekezve nem meztelen testem bámulni.

- Te láttál meztelenül? Jaj ne... És ez a te zakód?- ha eddig is bármikor elvörösödtem az semmi nem volt ehhez képest.

- Nyugodj meg kérlek, segíteni szeretnék- jött közelebb. - Amit tettél nem semmi, és szeretném ha biztonságban lennél.

- Miért mit tettem? -léptem hátrább.

- Nem is emlékszel?- csodálkozott, mire csak a fejem ráztam.- Leromboltál egy iskolát. 
- Most csak ugratsz. - nevettem, de látva komoly arcát azonnal leesett, hogy bizony nem viccel.
- De mégis hogy? - riadtan kérdeztem tőle.
- Azt még nem tudom sajnos. Mindenesetre szeretném felajánlani neked az esélyt egy új életre. Van egy iskolám. Nem olyan amiben most voltál. Mi tehetségeket képzünk, olyanokat akik szokatlanok. Mindent megkapsz ott, barátokat akik olyanok mint te. Mit szólsz hozzá? - nézett rám és kinyújtotta a kezét. Mély szemeibe pillantva kerestem a hazugság legkisebb jelét is, de csak kedvességet és aggódást találtam.Habozva ugyan, de míg a bal kezemmel a zakót markolásztam idegesen, a jobbal megfogtam kezét. Elégedetten mosolygott engem meg eltöltött a biztonság érzet. A keze semmit nem változott amióta utoljára találkoztunk, ugyanúgy illet az enyémbe, mint egy éve a bárban. Egy autóhoz vezetett még mindig kéz a kézben és óvatosan kinyitva a hátsó ajtót bevezetett a járműbe, majd leült szembe velem. Az autó lassan elindult Charles pedig beszélni kezdett.
- Valamit tudnod kell. Az egész iskola úgy tudja, hogy mozgássérült vagyok, te vagy az egyetlen aki ismeri az igazságot, megkérlek maradjon ez köztünk - nézett rám, én meg a mai napon sokadjára teljesen ledöbbentem.
- Megkérdezhetem miért?
- Hosszú történet, egyszer megbeszéljük- most már visszatért a mosolygós arcára,ami kiegyensúlyozottságot tükrözte. Egy pillanatra azonban megint elfogott a kételkedés.
- Honnan lesz ruhám? Nem lehetek örökké a zakódban. - A gondolat, hogy még mindig nincs rajtam semmi, zavarba hozott.
- Az iskola erről is gondoskodni fog meglátod. Neked annyi a dolgod, hogy követed az utasításaim, megpróbálsz nyugodt maradni és hinni. Menni fog?

Válaszul csak bólintottam, mire ő elégedetten hátradőlt.