OneShot, One Kill

II. Oneshot - Dazai

Az iroda falára felszerelt óra ütemes kattogása töltötte ki a csendet. Délelőtt nincs túl nagy nyüzsgés, főleg a mai napon. A többiek elmentek egy küldetésre, s mivel még nem biztosak a képességeimben, az én feladatom vigyázni a helyre, s addig, amíg van időm, úgy döntöttem, hogy megcsinálom a papírmunkát, hogy addig is elfoglaltnak tűnjek. 

Ugyanis, hogy őszinte legyek, szokatlan Dazai furcsa barátkozási kísérlete és még ha nem is tesz semmit, már attól is feszengek, ha egy szobában vagyunk... 

Mert az az idióta felajánlotta a segítségét és ezzel együtt a társaságát, amikor kiderült, hogy egyedül kellene lennem. 

Óvatosan a heverőre sandítok a vállam felett, hogy megnyugtasson a tény, hogy tudom, hogy hol van és nincs esélye mögém lopakodni. Ő nyugodtan fekszik, kezeit a mellkasa előtt összekulcsolva, a plafonra szegezve a tekintetét. Szerencsére el van foglalva azzal,hogy kizárja a külvilágot és vele együtt engem is egy fülhallgatóval. Kíváncsi vagyok, milyen zenéket hallgat... Ha hasonló típusokat, mint én, akkor máris lenne egy témánk a munkán kívül. 

Sóhajtva zárom le a szemhéjamat, amikor rájövök, hogy mire gondolok. Ennyire magányos lennék? Jobban belegondolva... Nincs túl sok barátom, még nem volt időm ismerkedni, amióta ide költöztem, teljesen egyedül. 

Inkább koncentrálj a papírmunkára. 

Igen, valószínűleg jobban járok. Egyébként sincs semmi ok, amiért jobban meg kellene ismernem, mint munkatársat. 

A várt kínos pillanatok amúgy is elmaradtak közöttünk, annak ellenére, hogy kiderült, egy helyen dolgozunk. Az első találkozásunkat leszámítva teljes mértékben nyugodt és egyáltalán nem tolakodó. Mindig segítőkész és a legkisebb jelét sem mutatja, hogy többet szeretne ennél, amit nagyra értékelek. 

- Még mindig papírmunkát csinálsz? - töri meg a csendet Dazai, a váratlan hangtól pedig azonnal hátra kapom a fejem. 

Valószínűleg már nem, biztos vagyok benne, hogy legalább hat perc ment el arra, hogy a személyiségén gondolkozzak... De szeretném, ha tudná, hogy ráérek?

- Már nem. - sóhajtok megadóan, ahogyan felemelem a vékony papírköteget, gondosan visszacsúsztatva a mappába, miközben felállok és a polcok felé veszem az irányt. - Szeretnél valamit mondani? 

A hanyag kézírással jelzett címkéket futom át, azon gondolkozva, hogy hova kellene tennem, s közben tisztán hallom, ahogyan a heverő halkan nyikorog, ahogyan feláll róla, majd egyre hangosodó kopogásokat hallok magam mögött. A pillantásaimat magam elé ragasztom és még csak véletlenül sem fordulok meg. Hogy őszinte legyek, tartok a pillantásaitól. Félek attól, hogy mit találok, ha a szemeibe nézek és az a látvány milyen hatással lesz rám. 

Végigfut a gerincemen a hideg, amikor átnyúl a vállam fölött, majd kiveszi a kezemből a mappát, nyugodtan belelapozgatva. 

- Ez a küldetés ide kerül. - jelenti ki egyszerűen, bedobva az egyik papucsba, majd biztatóan rám mosolyog, amikor észreveszi a megszeppentségem. - Nem kell aggódni, ha még rossz helyre is teszed, Kunikida általában átrendszerezi ezeket minden héten, szóval elég, ha csak beteszed egy jelzetlen helyre. Ezek általában azért vannak, hogy megkönnyítsék neki a válogatást. 

Bizonytalanul bólintok a segítségére, mélyen örülve egy kicsit, hogy nem érti félre a viselkedésemet és csak félénkségnek tudja be az új környezet miatt. 

Ideje lenne magabiztosnak lenni. 

- Rendben, köszönöm szépen. - megigazítom a galléromat és kiegyenesítem a vállam, egy kedves mosolyt küldve felé. Mintha meglepettséget látnák átfutni az arcán, ami elgondolkoztat. Talán én vagyok az egyetlen, aki kedves vele és képes kezelni az érzelmi hullámait?... 

Talán ezért akar mindig öngyilkos lenni? Mert mindenkije van, de valójában senkije?...

- Valami baj van? Olyan gondterheltnek tűnsz, segítsek valamiben? - Dazai kedves hangja ránt vissza a valóságba, amire felkapom a fejem. Mit mondhatnék erre? Semmi bajom, csak a halálodon gondolkoztam és ez elszomorított?

Gratulálok, ezt biztosan értékelné. 

- Jól vagyok, csak... - egy másodpercre elgondolkozok, hogyan tehetném a tényt elviselhetőbbé, anélkül, hogy hazudnék neki. - Eszembe jutott az, amikor először találkoztunk. - igyekszek úgy tenni, mintha egy kellemes emlék lenne az az adrenalin dózis, aminek aznap kitett és nem lettem volna sokkos állapotban egész nap azt követően. 

- Oh, tényleg. Gondolkoztál azóta? 

- Micsodán? - Értetlenül döntöm oldalra a fejem, az arcvonásaiban keresve a választ, majd a padlóra szegezve a tekintetem, hátha jobban tudok koncentrálni így. Mire kellene emlékeznem ami-?

Oh.

- A-az öngyilkossági ajánlatod? - Gyűlölöm magam, amiért megremeg a hangom és csak még inkább elsüllyednék a padlózatban, amikor meglátom Dazai komor arcát. 

- Ha így mondod, igazán megvetendő dolognak tűnik~. - Dalolja viccelődve, de én már mélyen a gondolataimban fuldoklok. 

Egy ideje meg akartam ismerni és ez egy tökéletes lehetőség lenne. Ellenben viszont esélyes, hogy rosszul sül el az egész és meghalok... Ugyanakkor, talán segíthetnék neki megmutatni az élet másik oldalát és támogatni őt. 

A kurva életbe. 

- Rendben. - Túl hirtelen mondtam ki a válaszomat, még magamat is meglepve, nem csak Dazait. - Oké, benne vagyok. -  Erősítem meg még egyszer és büszkeséggel tölt el a tudat, hogy sokkal bátrabbnak érzem magam ezután. Végre nem viselkedek úgy, ami nem vagyok és sikerült átlendülnöm a holtponton. Vagy talán csak a detektív hirtelen önbizalomvesztése okozta ezt? -  Ma este vigyél el egy étterembe, én viszek ciánt, te hozz rózsát, amit majd adj át. Valószínűleg vörös ruha lesz rajtam, legyen a virág is az. Tegyük az utolsó napunkat romantikussá, oké? - Kacsintok rá és bár csak vicceltem, egyértelműen látszik az arcán az, hogy zavarba esett. Legszívesebben csak rontanék a helyzetén, de mielőtt szólhatnék még egy szót, közbe vág. 

- Komolyan?! - Az arcáról gyerekes izgatottság tükröződik, ahogyan a két kezem után kap, hogy a mellkasához szorítsa. - Megtennéd ezt értem?

- Persze, Dazai. - Bólintok megerősítően, lassan kihámozva a kezem a szorításából. - Érted bármit.