OneShot, One Kill

I. OneShot; Dazai

Izgatottan lépkedek az új munkahelyem felé. Huh, rég vert már a szívem ennyire! Olyan kellemes, izgalmas érzés jár át a bordáim között.

Az utca eléggé kihalt, ami főleg az erős szélnek köszönhető. Szépen összekuszálja a sokáig rendezett hajkoronámat. Ráadásul még fázok is, mert úgy döntöttem, ideje csinosnak lennem és felvenni egy fekete ceruzaszoknyát.

Életem legnagyobb baklövése volt...

A szintén ilyen színű blézeremet szorosabban vonom magam köré, hátha egy kis melegséggel tud majd ellátni.
Egy pillanatra megállok, mivel egy fura hangot hallok, amit nem is igazán tudok mihez hasonlítani... De az biztos, hogy nem a magassarkúm kopogása, ez már bebizonyosodott. De akkor?... Ah, megvan! Ez a hang olyan, mint amikor a fa egyik ága le akar törni! Uh! Egyszer, gyermekkoromban velem is történt ilyesmi. Épp felmásztam a legmagasabb gallyra és leültem, hogy élvezzem a kilátást amikor- -

Hirtelen leesik nekem a státusz, a meglepettségtől pedig még gondolkozni is elfelejtek. Elsápadok, s ijedtemben arrébb ugrok, jó messze a fától.

Basszus, ez az erős szél ki fogja tekerni!

Viszont nem történik semmi, ezért nagyon óvatosan, lassú léptekkel oda osonok, hogy megnézhessem, hogy minden biztonságos-e. A látványtól viszont minden szín szabadságra megy az arcomból és olyan sápadt leszek, mint a porcelán. Persze, sikítani maradt erőm...

Egy barna hajú férfi lóg le az egyik ágról, nyakában a kötéllel, halál-tusát vívva, levegőért kapkodva.

- Várjon! - Állj, ez így nem jó... Komolyan, ez a legjobb, amit mondani tudtam volna? Rosszabb mondatot álmodni sem lennék képes. Oh, megvan! Ennél már csak a ,,Maradjon ott!" lenne megfelelőbb! Gratulálok, mindig felül tudod múlni magad... - Máris leszedem onnan!

Hála a gyermekkorom emlékeinek, még most is tudom, hogyan kell fát mászni. Hamar fel is kerülök és a gallyra ülök,  miközben átkutatom a táskám tartalmát, hátha akad valami, amivel elvághatom a kötelet, de semmi. Önvédelem céljából is csak egy paprikaspray-t hordok magamnál. Pedig milyen jól jönne most egy kés, vagy valami. Nem is cseszem tovább az így is kevés időm, inkább kézzel próbálom meg kibogozni a csomót, de ez is kudarcba fullad. Meg fog halni!

,,Gyermekkoromban... Épp felmásztam a legmagasabb gallyra és leültem, hogy élvezzem a kilátást amikor... Váratlanul letört alattam és leestem. Legalábbis, anyám így tudja. A valóság igazából az volt, hogy kíváncsi voltam, mennyire jó trambulin az ága... Ki gondolta volna, hogy pont most adja meg magát alattam? Ráadásul úgy, hogy még a bokám is el fogom törni? Na igen, azóta is fáj, ha változik a front."

Bár remegnek a lábaim, felállok és ugrálni kezdek az ágon, ami egy hangos reccsenés közben meghasad, majd néhány erősebb ugrás után leszakad alattunk.

Hangos puffanással érünk földet. A férfi négykézlábra küzdi magát, köhögések közepette. Haját még jobban szétfújja a feltámadt szél, a barna szemeit pedig könnyfátyol lepi be. Valószínűleg az oxigénhiány miatt.

Meg mert majdnem meghalt, nem gondolod?

Nos igen, ez is nagyon igaz.

- J-jól van, uram? - Kúszok oda hozzá és bátorkodom megérinteni a hátát.

- Majdnem meghaltam... Maga megmentett engem. - Méri végig meglepetten magát, majd a gallyra pillant, amivel a kötél által még mindig össze van kötve.

- Oh! Nem kell hálásnak lennie, szívesen tettem. - Mosolyodok el fáradtan, enyhén zihálva, remegő végtagokkal.

- Francba.

,,Francba"?!

- T-tessék?...

- Ha nem avatkozik közbe, már rég sikerült volna meghalnom. - Teszi hozzá durcásan, majd lassan feláll és leporolja magát. Most arra céloz, hogy?... Nekem is kezet nyújt, amit csak udvariasságból fogadok el. Hiába állok már a saját lábaimon, nem enged el, ehelyett a lágy csókot lehel a hidegtől kipirosodott kézfejemre. A meleg ajkai szinte égetik a bőröm. E tette miatt a vér is visszatér az arcomba, s most olyan vörös leszek, mint egy rózsa. - Kegyed olyan csinos... Nem lenne kedve velem együtt elkövetni egy kettős öngyilkosságot?

- Ezt mindenkitől meg szokta kérdezni, aki megmenti magát? - Döntöm oldalra a fejem. Igazából költői kérdés volt, ezzel csak le akartam zárni a beszélgetést és munkába menni. Nem lenne jó pont, ha késnék.

De úgy látszik, ő nem veszi a lapot, mert utánam indul, hogy séta közben is beszélgethessünk.

- Nem. Csak a szép nőktől. - Néma csend telepszik közénk. Már kezdtem elhinni, hogy végre békén hagy, amikor újból megszólal. - Akkor?

- Talán. - Rántom meg a vállam, egy cserfes mosollyal az arcomon, ahogyan megigazítom a gallérját. - Most munkába kell mennem. Talán utána ráérek.