Végjáték (puf)

Végjáték

Geréb tudta, hogy itt az idő.
Remegve tápászkodik fel a porból, szorosabbra húzza a pajzsának szíját az alkarján, erősen, épp, hogy a húsába nem vág.
A nagy Áts Ferenc Cselével küzd, leteperte teljesen. Csele erejével csak isteni szépsége vetekszik, de annak vajmi kevés hasznát veszi jelenleg, mert Áts mégis csak egy titán, és egy egész hadsereg van vele, az ő saját hada, a Vörösingesek.
Csele erősen küzd. Vesztésre áll.
A hatalmas pöröly, amit senki nem emelhet fel, csak aki méltó rá, karnyújtásnyira tőle a porba fúródva, Csele az apjától örökölte, ezért a szigorú tiltás rajta.
Geréb tudja, hogy nincs rá logikus magyarázat, hogy akár csak megmozdíthassa. Ő elárulta Bokát, elárulta a többieket, mert nem tartott velük, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.
De Csele most a végét járja, és Geréb nagyot nyel, nem várhat tovább, most, vagy soha.

- Itt haltok mind - sziszegi gúnyosan Áts Csele szeme közé, a fiú csillagokat lát, isteni erő ide, vagy oda. – Ezúttal gondom lesz rá, hogy mind porrá legyetek majd.
A széles penge, amit kettejük közé feszít, már Csele szép vonalú orrát éri, elharapja a száját az erőlködéstől, hogy visszatartsa. NEM.NYER-HETSZ. FÖ-LÖT-TEM.
- Isten vagyok – köpi Csele az erőlködéstől – Akárcsak te. Nem vagy erősebb nálam, Áts.
Áts gúnyosan felröhög, és nekirugaszkodik, hogy egy mozdulattal átszelje Csele fejét a pengével, de akkor hatalmas ütés éri, a penge kiesik a kezéből, ő pedig lezuhan a másik fiúról.
Csele már a hangjáról felismeri a pörölyét, felkönyököl, és bámulva nézi, ahogy a fegyver kis félkört leírva visszatér abba a kézbe, ami eldobta -
Geréb Dezső az.
Csele véres szájjal a fiúra nevet.
- Tudtam én! – rikoltja, és felrugaszkodik, hogy együttes erővel vethessék magukat Áts-ra.

Azonban minden erőfeszítés kevés.
Áts Ferenc akkor is erősebb mindannyiuknál a Vörösinges hadseregével, ha két fogadott gyermeke, a két Pásztor ellene fordult, és a Pál utcaiakkal harcolnak tovább.
Boka János még talpon van ellene. Mindenki elhullott mellőle, a többi fiút máshol tartják fel a porrá dúlt Grundon, a gyönyörű, békés Grund véres csatatérré vált a szemük előtt, és Áts-nál ott a Végtelen Kesztyű, és benne ragyognak a kövek.
Hatalmas ütés, és Boka hanyattesve szántja végig a földet, csak a páncélja védi meg attól, hogy a becsapódás ereje végzetes következményekkel járjon.
Áts tudja, hogy ezzel nyert, eljött az ő ideje.
- Nem tudtatok megállítani ezúttal sem. – a nevetésétől megreng a föld, és zendül az ég. Felemeli roppant kezét, és csettintésre mozdítja az ujját. – Ezúttal végérvényesen vesztettetek. Milyen érzés, Boka János? Tudni, hogy másodszor is elbuksz? A végzetetek vagyok. Áts Ferenc.
A hatalmas ujjak csettintenek.
És nem történik semmi sem.
Áts döbbenten nézi a kesztyűt, és akkor veszi észre, hogy a kövek helye üres.
Akkor már tudja, hogy átverték.
Felnéz, és Boka János tekintetével akad össze, aki könnyes, tágra nyílt szemekkel, remegő ajakkal emeli fel a jobbját, és az ő kezén ott ragyognak a végtelen kövek millió vibráló színnel. Boka megfeszül, ahogy a kövek roppant energiája bekúszik a bőre alá, érzi az irgalmatlan erőt, ami az övé ellen feszül, az ő ereje egy gyermek próbálkozása csupán ehhez képest, és tudja, hogy elveszejti majd.
Nem biztos magában, ó, nem olyan biztos, mert meghalni, nem, azt nem nehéz, eldönteni a halált, az sokkal nehezebb. Richterre néz, aki mellette küzd, nem tud a közelébe kerülni, ő sem segíthet, de ránéz, és Richter figyelmeztető ómenként tartja fel a mutatóujját.
Ez az az egy.
Ez az egyetlen esély.
Feszeset sóhajt, ez az az egy, így hát nincs visszaút. Minden értelmet nyer hirtelen, hogy Richternek miért lett sokkal fontosabb az ő, Boka János élete akkor, amikor odaadta cserébe az Idő követ. Mert ő az egyetlen, aki megfordíthatja mindezt.
Eldöntetett, Boka János, neked lépned kell.
Mosolyra rándul kihasadt ajka, ahogy Áts döbbent arcát nézi.
„A végzetetek vagyok. Áts Ferenc”, visszhangzik közöttük kimondatlanul, és akkor Boka ráfelel.
- Én pedig…. aki vagyok: … Boka… János.
Nagy levegőt vesz, és csettint.
Hatalmas fájdalom hasít a tagjaiba, mintha milliárd darabra robbant volna szét, de mindez csak a pillanat törtrészéig tart, mintha az összes porcikája egyszerre ordított volna fel, aztán csend lesz.
Jóleső csend.
Fáradt csönd.
Holtfáradt csönd.

Áts Ferenc és a Vörösinges serege a fiúk döbbent tekintete előtt omlik porrá. Csak a súlyát érzik, ahogy elvakultan viaskodnak az ellenséggel, aztán varázsütésre eltűnnek, elhordja őket a szél.
Az első pillanat az üdvrivalgásé, sikerült, SIKERÜLT, vége, mindenkit visszanyertek hát.
Áts Ferenc válik porrá legutoljára.
Magába roskadva ül a fiúk előtt, akik lélegzet-visszafojtva figyelik, mert hátha mégsem, hátha elsiették az ünneplést, de a sorsa őt is utoléri, a roppant Vörösinges vezér mélyet sóhajt, és lassan, lassan ő is hamuvá omlik. Vége van.
Egy darabig csak állnak. Nem hiszik el.
- Hol van Boka…? - Gerébnek jut először eszébe, hogy Boka után nézzen, és a kis Nemecsek az, aki elsőként ráakad.
Boka pontosan ott ül, ahol akkor, mikor a csettintést megcsinálta, mozdulatlanul, szinte békésen. Szelíd borostyánszín szemei fáradt megtörtséggel pásztáznak a messzeségbe, nyugodt és idilli lenne a kép, ha nem látszana a borzasztó égés a teste teljes jobb oldalán.
Ernő úgy rohan felé, hogy az utolsó pár lépésen megbotlik, és szinte odavetődik Boka elé, hozzányúlna, de nem mer, szörnyű az égés, ami a testén látszik, biztos, hogy borzalmasan fáj.
Bokán nem látszódna, hogy fájna neki bármi is.
- Boka. – szólongatja Nemecsek – János… Hallasz? Győztünk! Boka… Szólalj meg, mondj már valamit, Boka… Hol fáj? Hozzak valamit? Hogy segítsek? Boka… Kérlek.. Boka… - sírásba fullad a hangja, az esze már látja azt, amit a szíve nem képes felfogni, Jánosban már alig van élet. Az ember, aki csupa tűz volt, és mindig lángolt benne a szenvedély az iránt, amiben épp hitt, most már alig pislákolt.
Nemecsek sír, eltorzult arccal, akár egy kisgyerek, és Boka épen maradt baljába kapaszkodik, de érzi, hogy a fiú ahhoz is gyenge, hogy visszaszorítson. Kétségbeesve morzsolgatja az ujjait, mintha visszaadhatna belé bármennyi életet is, ó, a saját életéből adna, ha megtehetné. Bár megtehetné.
- Boka. – most már csak suttog, fuldokolva – Hallasz…? Győztünk… Ugye… ugye hallasz…?
A többi fiú mögötte áll, egyik se bírja megtörni a pillanatot, halkan könnyeznek maguk elé.
Már látják, hogy vége.
A nagy Boka János a végére ért.
Mintha még egy pillanatra kitisztulna, ahogy a kis Nemecsek zokog előtte, a tekintetében nyugtalanság, erőtlenül tör át a megtört ködön, mint a késő őszi nap, és Csónakos észreveszi ezt, és érzi, hogy most lépnie kell.
Gyengéden, de határozottan fogja vállon Ernőt, és támogatja fel, Cselére bízza, aki vigasztalón karolja magához a kis szőkét, Nemecsek a vállába temeti az arcát, és kétségbeesett fájdalommal sír.
Csónakos letérdel Boka elé, hogy szemmagasságba kerüljön vele, és igyekszik elkapni a haldokló pillantását.
- Boka, figyelj rám, hallod? – nagyon határozottan beszél. Boka szeme rárebben.
Csónakos látja jól, hogy a tekintete könyörög.
Sóhajt. Igyekszik visszafojtani a sírást, nem akarja úgy elengedni őt, hogy sírni lássa.
Megadja neki a könyörületet, hogy úgy engedje el, hogy lássa, hogy ők meglesznek.
- Mi rendben leszünk. – ígéri meg, majdnem ünnepélyesen, és szinte látja, hogy Boka megkönnyebbül. – Most már pihenj nyugodtan. Papuskám.
Boka még ránéz, mintha visszakérdezne, és Csónakos komoly mosollyal biccent, hogy igen, biztosan, aludj csak, Boka, hidd el, nem lesz semmi baj.
Boka akkor kiengedi az utolsó lélegzetét.
Elalszik.
(Nyitott szemmel. Csónakos kegyelettel zárja le a szemét)