Rozsdamentes

Első fejezet

Talán két hete, hogy ideköltöztem az ország szívébe, Canterlotba. Mesébe illő tavaszi nap a mai, a legnagyobb álmom válik valóra a szemem láttára: végre megnyithatom a saját üzletemet. A vigyorgás szüntelenül tündököl az arcomon, ahogy nézem az építészek megállíthatatlan munkáját. Az utolsó simítások vannak csak hátra, amiben megpróbálok segédkezni. Hála édesapám, Yeast Dew hatalmas segítségének megállhatok a saját lábamon. Egy szem gyerekként igazán támogató szülői háttérrel rendelkezem. Anyukám és apukám világ életükben azt tartották szem előtt, hogy segítsék a másikat. Mindketten a katonaság szerves része volt: Yeast, aki a solarista sereg íjásza volt –mert hát, pegazusként mi más is lehetett volna-, a mama, Crescent Crumb pedig a konyhán dolgozott. Szerintem elég egyértelmű az ő kis szerelmi száluk kialakulása.

Mindenesetre, eljött a várva várt pillanat. A négy építész közül az egyik, az a kis szakállas vajszínű férfi mosolyogva lépett elém. Én csak mosolyogni tudok rá, hisz erre vártam egész életemben. Már láttam előre az üzletem kulcsait. A kulcsokat, amik álmaim kapuját nyitják.

-Gratulálok, kisasszony. Most már mindent készen áll, hogy kinyissa a pékséget.

Alig hittem a fülemnek, majd a fejemet kapkodván megfogom az úr kezét.

-Kérem, legyenek önök az első vendégeim! Már előre elkészítettem pár apróságot erre a napra.

A szüntelen mosoly immáron vigyorrá változik, amikor a férfi bólint és beleegyezik abba, hogy maradnak. Canterlotban minden annyira más, mint Manehattenben volt. Itt az emberek jóval barátságosak, és szívesen alakítanak ki kapcsolatokat. Bár ahhoz elég nagy, hogy mindenki ismerjen mindenkit, mégis érezhető volt az a családias hangulat, amit nyugaton teljesen elhanyagolnak.

Sürögve nyitok be az üzletembe, magamba szívva a pékség „új illatát". Oh, igen, alig várom, hogy ezt a helyet a frissen sütött termékeim illata árassza be. Nem vagyok nagyravágyó, nem tervem Canterlot legjobbjának lenni, csupán vannak elvárásaim magammal szemben. Tisztában vagyok, azzal mire vagyok képes, így ezt szeretném megmutatni mindenkinek. Az üvegállványon sorakoztak a pékáruk: vajas croissant, többféle briós, kétízű pálmalevél, perecek, és megannyi töltött péksütemények még nagymamám sütiskönyvéből. Büszkén húzom ki magam, ahogy végig pásztázik a szemem az egész helyiségen. Fürgén indulok a hátsó raktárba, ahol egy tálcán apróságokat sorakoztatok fel a munkások számára. A kávéfőzőt is elindítom, miközben az polcon üldögélő rádiót is bekapcsolom.

A négy fő már a kinti asztalnál cseveg, mikor én megzavarom őket. Az arcom kicsit vöröslik az izgalomtól, de mindent megpróbálok, hogy ez csak úgy tűnjön, melegem van. Óvatosan leteszem az asztalra a tálcát.

-Vegyenek, amennyi jól esik, uraim. Van bőven! Borzasztóan hálás vagyok ezért a rengeteg segítségért.

A férfiak is megköszönik a „fáradalomnak" nevezett apróságaimat, majd csevegve kezdtek neki a falatozásnak. Azonban arra leszek figyelmes, hogy a pékségbe betér két hölgy. Látszik rajtuk, hogy már régóta itt lehetnek. A sznobság és az arrogancia szerelemgyermekei. Nem húzva az időt, gyorsan utánuk megyek, majd a lehető legkedvesebben szólok hozzájuk, eltekintve attól, hogy már most nem a legszimpatikusabbak.

-Szép napot a hölgyeknek! Miben segíthetek?

Az egyik nő, fején egy szarvval díszelegve felemeli a pultomon lévő kis cicás dísztárgyamat, majd undorodva visszarakja. Fordulj fel, nem kérte senki, hogy ide gyere. Bosszúsan nézek rá, de amint a tekintete rám vándorol, megpróbálok mosolyogni. Középkorú hölgyek lehetnek, az említett unikornis egy kis dresst visel, mely bíborszínben tündököl. Testének barnás árnyalatához egész jól passzol, szemei narancssárgán tündökölnek egy aprócska szemüveg mögül. A másik hölgy az a tipikus „HP". Szőke haj, kék szemek, és az a bűnronda vörös rúzs. Oh, anyám borogass. Egy testhez simuló rövid ruhát viselt, fehér alapon kis sárga virágok voltak. Közepes fülein pedig mindenféle ékszer tündököl.

-Ah, te lennél az új lány, igaz? Farina, ha jól emlékszem. Hallottunk rólad, és erről a kis...- a szőke amazon körbe néz a boltban, majd egy enyhe savanyúsággal az arcán visszanéz rám –boltról. Gondoltuk adunk egy lehetőséget.

Inkább ne tettétek volna, de már késő. Besétálok a pult mögé, majd meghallgatom minden kérésüket, és igyekszem a lehető legprecízebb módon kiszolgálni őket, reménykedve abban, hogy hamarosan lelépnek. Két csésze kávé és egy-egy fahéjas-citromos briós. Tálcán viszem ki nekik a rendelt finomságokat, akik egyből szaglászni kezdik azt. Kicsit morgok magamban, de semmi jelét nem mutatom nem tetszésemnek. Az unikornis látszólag egy őszinte mosollyal fordul hozzám.

-Nem is gondoltam volna, hogy ilyen létezik. Sose hallottam ilyenről.

Egy elismerés? Mi történt? Megrázom a fejem és csak mosolygok, megköszönöm a kedves szavakat, majd vissza beállok a pult mögé újra feltölteni az üvegszekrényt. Bár valami azonban folyamatosan piszkálja a fülem. A két hölgy, csak úgy mint minden nő, csacsogtak mindenféle témáról, és hát mi lehet itt a legfontosabb? Hát persze, hogy a pasik. Jaj, anyám, a pasik. Bár nem tagadhatom, én is nőből vagyok, így félig hallgatództam, miközben egy csészényi kávét öntöttem ki.

-Szóval, Ruby, gondoltad volna, hogy valaha lehetőséged lesz végignézni egy katonai bemutatót? Ahogy elnéztem rengeteg nő fog ott részt venni, és nem azért, mert érdekelné őket a kardforgatás.

Miss. Szőkeciklon egy éles nevetéssel fejezte be a monológját, amire társa egy zavarodott mosollyal reagált.

-Nos, azt se gondoltam volna, hogy lesz ilyen lehetőség. Úgy tudom, a sereg kis bemutatója után kimehetünk, megnézi a tengeri hadiflottát is. Elnézve az időt, nem lepődnék meg, ha esetlegesen hazánk harcosai nem vinnék túlzásba, a páncélba való öltözködést.

-Ah, kérlek, ne is említsd. Bízom benne, hogy az admirális is ott lesz. Úgy lenne az igazi.

-Az igazi veterán, hm? Emlékeim szerint nincs szolgálatban most már, de gondolom, biztosan ott lesz. Elvégre szoktam látni, amikor indul a kikötő felé.

-Piszkos mázlista vagy, hogy láthatod. Nekem talán csak egyszer volt szerencsém, de azóta megvan róla a véleményem.

Csak pislogtam. Szent Celestia, miről beszélnek ezek, vagyis kiről? Ennyire jó pasik vannak a seregnél? Kirázott a hideg a gondolattól, de próbáltam elterelni azt. Azonban kis munkámat a piros ruhás hölgy megzavarja.

-Hé, Farina, te is jössz? Remek lehetőség lenne szerintem, hogy kicsit promotáld magad. Sokan lesznek kint, és biztosan elférne pár rágcsálni való. Amúgy sincs olyan sok különleges pékség Canterlotba.

Hangos hümmögéssel gondolkodtam el az ötleten. Végül is, igaza lehet, de mégis hogyan fogjak hozzá. Valakivel fel kéne vennem a kapcsolatot az ottaniak közül, azonban fogalmam sincs, kit keressek. Csak úgy nem sétálhatok oda, az elég tolakodó lenne. Elcsuklott hangon szólalok meg, miközben nagyban töröm a fejem.

-Mégis, kivel vegyem fel a kapcsolatot ezügyben? Eléggé új vagyok a városban, így elképzelésem sincs hova menjek.

A hölgyek csak nevetnek rajtam. Elég kellemetlen érzés, mit ne mondjak. Mindenesetre a szőkeség elindul felém.

-Hidd el, hamar híre kél a pékségednek. Valaki a palotából biztosan meg fogja találni. Még van négy nap a bemutatóig, ne aggódj.

Csak bólintottam egyetértően, de nem éltem bele magam, hisz, ugyan, túlságosan ismeretlen vagyok még a nagyközönség számára, mégis, mit akarna tőlem bárki bármit is a palotából?

A hölgyek lassan indulnak, kifizetik a rendelt süteményeket, majd kedvesen elbúcsúztak tőlem. A kint üldögélő munkások is behozzák nekem a tálcát, és elindulnak. Még sok dolguk van, elmondásuk szerint. Egyedül állok a kis boltomban és csak azon kattogok, vajon tényleg sikerülni fog-e beilleszkednem és esetleg egy kis hírnevet szereznem? Vagy talán egy...Ejnye Farina! Hova gondolsz? Eszedbe se jusson ilyesmi.

Szomorúan sóhajtok, de az ajtó feletti csengő kellemes hangja mosolyra fakaszt. Újabb vendégek. Remek nap elé nézek.