Próbatétel °Jikook°

6.fejezet~A bosszú

A katonaságban töltött napok rosszabbak és rosszabbak lettek. A testi és lelki állapotom olyan szinten a porba hullott, hogy már naponta jártam az elsősegély sátrat. Az egyik nap Yoongi megelégelte, hogy lábadozom. A szobámhoz jött, majd megragadva a karomat, kirángatott az emelvényre és az ott lévő mikrofonba szólt.
-Kedves táborlakók! Van egy elrettentő példám, hogyan nem kéne viselkedni. Hogyan nem kéne kinézni. Igen, vannak a gyengék. De ez már a legalja! Ha valaki ilyen állapotban lesz az elkövetkezendő időszakban...-szünetet tartott, amíg ellökött egy kicsit magától. Így nem fog menni a felkelés... így nem fogom bebizonyítani, hogy nincs igaza...-Azt fejbelövöm. Én, a saját kezemmel!
És ekkor csattant el bennem, az a bizonyos pohár.
-Már elnézést! Családom van! Gyerekem! Rendes állásom! Itt lettem ilyen szarkupac, nem ilyen voltam eredetileg! Alig kapunk enni! Nehezebbnél nehezebb rakományokat kell cipelnünk és ez még kurvára nem elég! A szeretteink leveleit nem kaphatjuk kézbe! Nem hívhatjuk fel őket!-ordibálok. A mikrofon szerencsére kihangosított még jobban.-Nem veszik észre, hogy ez így nagyon nem jó?! Egy nap biztosan lesz valaki, aki ez ellen felbuzdít másokat és akkor patt helyzetben lesznek! Merthogy aki elítéli a melegeket, egészségére! De ilyen mocskos és alávaló módon? MI IS EMBEREK VAGYUNK, BASSZAMEG!-hirtelen visszahőköltem, mert a homlokomhoz nyomta a kibiztosított pisztolyát.
-Akik lázadoznak, nem sokáig csinálják.-vonja össze a szemöldökét.-Remélem megérted, hogy neked semmi keresni valód itt...-már majdnem meghúzta a ravaszt, mikor több ember is elkezdett kiabálni.
-Én is meleg vagyok!
-Elegünk van!
-Takarodj el Jungkooktól! -ez biztos Jaehwan volt.
Hirtelen a másik csapatoból jópáran felrohantak az emelvényre és elszedték Yoongitól a fegyvert.
-N-nem egészen értem, ti mi a fészkes fenét csináltok itt?-kiált rájuk Min.
-Képzeld! Mi is azok az elítéltekhez tartozunk. Csak eddig nem mertük elmondani, boldogok lenni! Nem alapítottunk családot! De ezek az emberek!-mutatnak végig a mi táborunkon.-Ezek csak boldogok akarnak lenni! Mi lenne, ha magát megkínoznák azért, mert a barátnőjét megcsókolta az utcán? Lázadna! Biztos vagyok benne! Ez csak szerelem. Nem hátrány, nem betegség!
Pár fegyveres katona hol ránk, hol a másik csapatra szegezte a fegyverét. Aztán megtörtént az, amiben bíztam. Néhány katona Yoongit vette a célkeresztbe. A szívem majd kiugrott a helyéről, baromi boldog lettem. A férfi zavarosan nézett az eddig ő pártját fogóira, majd feladta.
-JeongGuk. Segíts újraszervezni a táborokat.-néz rám kissé idegesen.
Boldogan bólogattam.

Az elmúlt hetekben millárdszor jobb lett a csoportok ellátása és a melegek egy felmérésen estek át, hogy melyik csoportba kerüljenek. Persze, miután mindannyian új erőre kaptunk és összeszedtük magunkat.
Esténként mindig átgondolom ezt at egészet, s mindig ott lyukadok ki, nem sokáig lesz ám ez így. Valamikor ismét Yoongi mellé állnak az emberek és akkor biztos, hogy golyó repül a két szemem közé...

Másnap belépve a tárgyalóteremnek felállított sátorba, Yoongival taláptam szembe magam, aki hirtelen előkapott ez pisztolyt. Elém sétálva a homlokomnak nyomta fegyvert.
-Te mocskos féreg...-sziszegi.-Miattad vertek meg az éjjel. Miattad vagyok most egy szégyenteljes pöcs. Miattad ki fognak rúgni!
-Szerinted nekem, nekünk milyen volt? Soha semmit nem kaphattunk meg, míg a többiek vígan mászkálhattak. A családunkkal sem beszélhettünk!
Kibiztosította a fegyvert. Meghúzza a ravaszt és nekem annyi... hirtelen egy kéz nyúlt be a sátorba, majd kirántott onnan. Yoongi ijedtében és idegében lőtt, de szerencsémre csak a vállamat tapálta el. Hátra pillantva megláttam Namjoont, aki nagy lendülettel haladt velem valamerre. A távolban megláttam egy felénk futó Taehyungot.
-Azt hittem nem fogtok ideérni...-mosolyodok el megkönnyebbülten. Egy golyó repült ki a sátorból, ami eltalálta a combomat, így kiestem Nam karjaiból. Éreztem, hogy a vérem végigcsorog a hátamon és a combomon. Egy újabb lövés hallatszódik, én pedig ájultan eldőltem.

Mikor magamhoz tértem, egy kórházban voltam bekötött vállal és combbal. A fájdalomcsillapítók miatt nem éreztem semmimet sem, meg eléggé bágyadt vagyok. Fél óra múlva megérkezett az orvosom is, mögötte Tae és Namjoon. A férfi kikérdezett engem, viszont én alig tudtam elmakogni mi történt. Szerencsémre a két barátom elmagyarázott helyettem mindent, az orvos pedig jegyzetelt. Miután megvizsgált, kiment, Tae és Nam letámadott.
-Jimmm...minnek szóttattok?-mondom szétcsúszó ajkakkal. A fiatalabb hyungom halkan kinevetett.
-Nem. Még nem.-kuncog Namjoon.
-Foktok?
Taehyungból kitört a nevetés és hangosan hahotázni kezdett.
-Nem, mert nem akarjuk felzaklatni. Pont most nyugodott le, teljes lelki békében van otthon a kislányotokkal.
Megértően bólogattam.

Hónapok teltek el, mire teljesen felépültem. Közben 2 hetente voltam otthon és mindig elrejtettem a sebeimet, ahogyan csak tudtam. A táborba visszatérve minden úgy volt, ahogy hagytam, kivéve egy pici tényt. Nincs itt Yoongi. Seokjinnel jó barátok lettünk, mint kiderült ő is meleg, de Yoongi volt a főnöke, így baromira félt bevallani. A szülinapján felvett egy rózsaszín kendőt, mert elmondása szerint az a kedvenc színe.

Nagyon boldog vagyok, hogy sikerültek a dolgok... A karácsonyt otthon töltöttem. Minjuval nagyon sokat árnyjátékoztunk, Jiminnel pedig kicsikét ágytornáztunk. Minjunak lett saját szobája, így nem kellett attól félnünk, hogy este mikor kinyitja a szemét, minket fog meglátni, ahogy szexelünk. Szilveszterig otthon voltam, előtte egy nappal Tae szülinapját megünnepeltük. A kislányunk a mamájánál volt, így nem olyan gáz, hogy leittam magam, viszont Jimin itt van és végighallgatja az összes faszságom. Hurrá. Viszont nem tudtam megállni, a szavai csak ömlöttek ki a számból.
-Yoongi meglőtt két helyen is és vérveszteség miatt kórházba kerültem. Azért nem feküdtem le veled, Jimin, mert nem akartam, hogy lásd a sebeimet.-csuklottam egy aprót.
Jimin idegesebb lett, mint elképzeltem.
-Hogy mivan? Ezt mikor akartad elmondani? A halálos ágyadon?-kiált rám.
-Ne haragudj Életem. Nem akartam, hogy aggódj, mert a hyungok szerint most épp egy nyugis állapotodban voltál. Nem agodalmaskodtál se miattam se semmi miatt. Csak élvezted az életet.-kicsit szétcsúsztam a fotelben. Jimin felpattant és beviharzott a szobánkba. Utána akartam menni, viszont a fürdő előtt összerogytam. Mikor reggel felkeltem, az ágyban voltam, tiszta ruhába öltöztetve és volt mellettem fájdalomcsillapító is. Miután bevettem, Jimin keresésére indultam. Kint kertészkedett, így gondoltam kedveskedek neki. Egy pitypangot szakítottam le és a füle mögé helyeztem. Mögé térdelve egy puszit nyomtam az arcára.
-Sajnálom Drágám.-ringatózok vele.
-Legközelebb mindent mondj el, bármi is történik veled, rendben?-dől a mellkasomnak.
-Mindenképp-adok neki egy rövid csókot.
Együtt halkan énekelni kezdtünk, közben csillogó szemekkel figyeltük a másikat, mikor egy hirtelen, fülsüketítő sziréna hangzott fel. Ijedten pattantunk fel. Mind a ketten pontosan tudjuk ez mit jelent. Fél óra múlva katonakocsik haladtak el az utcán, a férfiakért kiabálva. Felhívtam anyáékat, hogy vigyázzanak Minjura. A kinti katonák tovább ordibáltak.

-Riadó! Riadó! Megtámadtak minket az északiak! Minden 20 feletti férfi most azonnal jelenjen meg az utcákon és szálljanak fel a kocsiba! Vége a fegyverszünetnek! EZ HÁBORÚ!