- Nem! - csattant a következő üveg a falhoz. Először a törött üveg hangja, majd a falról lefolyó lekvár borzaszthatta volna el a csendes megfigyelőket. Csakhogy a rendelő pincéje teljesen üres volt. Bezárták.
Csak Sanyi tért néha-néha vissza, Judas miatt. A férfi volt a mindene.
- Nem! Nem! NEM! - az üvegek egymás után csapódtak a falhoz, s szilánkjaikat tartalmuk követte a földre. Már jó ideje ezt csinálta a démon.
A csapódások között zokogásának hangja volt ez egyetlen zaj az épület végtelen csendje megzavarásában.
A férfi már a következő üveget fogta, és mint az iskolások kislabda hajítás alatt, tartotta az üveget, majd azt is hozzávágta a falhoz.
- ... Judas... Judi... - szipogta. Érezte, hogy lassan a dühe helyét mély letargia veszi át. Nem! Nem és nem és nem! Dühös lesz. Azzal még tud kezdeni valamit!
Ám a következő lekvár ami a kezébe akadt eldobhatatlannak bizonyult.
Bár sekélyes megfigyelő nem igazán tudta volna megmondani, hogy miért is, de ez a lekvár különleges volt Sanyi számára.
A legelső szülinapjára kapta Judastól, aki akkor még nem is sejtette, hogy mekkora örömet okoz ezzel a démonnak. Sanyi akkor határozta el, hogy örökké a pap mellett marad, nem számít, mit hoz a jövő.
Magához ölelte a lekváros üveget, és ordítva térdre esett a szilánkok közé. Káromkodott egy vaskosat, mert mégiscsak a térdébe állt nem egy szilánk, és üvegdarab, de nem túlzottan érdekelte.
Majd meggyógyul. De nem számít az se, ha nem. Csak ez a sajgó, lüktető fájdalom a mellkasában...!
Hatalmas űrt érzett, egy feketelyukat, mely ellen mindegy volt, mit tesz, az csak elnyeli, és és tobábbra is ott van.
A nyakán csurgott a tulajdon könnye szakadatlanul, hűtve felhevült testét.
- Nem, nem.... nem tehetted ezt velem. Tudhattad, hogy Te vagy a legfontosabb dolog az életemben! És életem egy lekvár nélküli kenyér nélküled!
- ... Sanyi. - nem... visszatért? Visszatért Judas?
Felpattant, kimorzsolt egy könnycseppet a szeméből, majd barátjára nézett, aki... aki... aki nem Judas volt.
- Saduj... én ezt... nem bírom továááb! - kezdett el zokogni, annyira szívszorítóan, és elkeserítően, hogy Saduj kezdett teljesen kétségbe esni. Mindig is rossz volt mások vígasztalásában.
- Saduj... hozz egy kenyeret, kérlek. - hangzott a könyörgés, mikor már lenyugodott annyira, hogy csak szipogott.
Válaszként amaz csak bólintott egyet, és indult felfelé.
Sanyi körbe nézett művén. Legalább két tucat lekvárt elpusztított. Nem kímélt semmit sem. Barack, alma, szilva, körte... sárga barack... de ez az egy... ez eperlekvár. Az egyetlen, melyre valaha szert tett. Ezért nem is ette meg. Ez az egy üveg... ez a legkülönlegesebb. Mint az ő életében Judas.
Lehet voltak összetűzéseik. Meg közben volt házasság és gyerek... de ki lesz Judas helyett az apja a gyerekeinek? Ki fog Hope mellé állni? Ő túl bohókás.
Talán Saduj. Legalább kívülről kicsit hasonlít rá.
Judas... Judas... Judas.... - mantraként hangzik. Lehet van ilyen mantra. Elhatározta, hogy majd utána néz.
Felvett egy nagyobb szilánkot a földről. Annyira egyszerű lenne... nem szabad. Judasért. Judas nincs itt. - szólalt meg egy aprócska hang a fejében.
Nem számít. Nem sértjük meg az emlékét sem azzal, hogy ilyesmit teszünk.
Tovább nézelődött a terembe. Kell valami érzés. Mindegy mi, csak sok legyen, hátha betömi a feketelyukat.
Nagyot sóhajtva feladta, majd hátra dőlt, és lefeküdt a földre. Annyira fáradt.
Erre tért le Saduj.
- Sanyi! Keljél ki az üvegszilánkok közül! - kiáltott rá, ám a férfi elaludt.
Saduj szenszögéből úgy nézett ki, mintha meghalt volna, és vérben ázva feküdne. Kenyeret eldobva sietett Sanyihoz, majd amikor észrevette a félreértést, megkönnyebbülve felsóhajtott. Hála ég, Sanyinak nem volt egyéb baja... azon kívül, hogy szinte a szíve szakadt meg.
Neki is fájt Judas szó nélküli eltűnése... mart az az egy kis cetli, "majd jövök" felirattal nem nyomott latba sokat... ,de Sanyinak a bátyja volt a mindene.
Érthető, hogy teljesen ki van borulva.
***
Sanyi a rendelő egyik ágyában tért magához az éjszaka közepén. Nem értette, hogy miért kell nyitott ablaknál aludnia, de nem érdekelte. Egy pillanattal később szúrta ki az éjjeli szekrényén az eperlekvárt, meg a kenyeret.
Nagyot sóhajtva az ölébe vette a lekvárt, és elhatározta magát. AMIKOR az az idióta whisky-s pap démon, Wattia kiránya visszatalál, akkor hozzávágja. Nem eheti meg most.
- Hát felébredtél.
- ...magamra hagynál kicsit, Saduj? Kérlek. - a másik erre csak felnevetett, mire Sanyi kérdőn nézett rá.
- Sad... Judi...? Te vagy az...? - kérdezte elcsukló hangon.
- Az egyetlen és utánozhatatlan Judas, szolgálatára. - hajolt meg szórakoztató jelleggel, ám mire felegyenesedett volna már repült felé a lekvár.
Egy kecses mozdulattal elkapta, majd megnézte a címkéjét. Elkerekedett szemmel nézett barátjára.
- Sanyi... ez az üveg... az az üveg? - ám válasz helyett egy hatalmas pofont kapott. Majd egy nyakába ugró Sanyit.
- Hogy tehetted ezt? Hogy mehettel el úgy, hogy csak egy baszott cetlit hagysz magad után? Hope és a kicsik is majd' belebolondultak a hiányodba! És én is! Nem hagyhatsz el! A tied vagyok! Nélküled mit érek, bazdmeg?
Ő kapta a következő pofont, hogy lenyugodjon. Majd visszahúzta sajgó keblére.
- Nem akartam elmenni. Kényszerítve voltam, és amint tudtam, visszatértem. De hogy semmit nem érnékl nélkülem? Ekkora idióta még te sem lehetsz. Na jó. Mi lett a betegekkel?
- Beán kívül mind elszöktek.
- No nembaj. - mondta végül elgondolkodva. - Mindent újraépítünk. Te és én. Együtt. Visszatértem, így hát itt az ideje a cselekvésnek. Ezt pedig tedd el. Még jól jöhet. - adta vissza az eperlekvárt a tulajdonosának, aki aprót bólinta átvette az üveget, majd magához szorította.
Itt az ideje, hogy a király színre lépjem, és megmutassa, hogy ki is valójában. Hogy mennyire nem egyszerű őt megtörni, vagy eltenni láb alól. Mert ő A Kirány.
