Judas már kora reggel a rendelőben dekkolt. Nem ordírott, sírt vagy kesergett... bár legszívesebben vadállat módjára tombolt volna.
Már megint felzabálták a kórlapjait és dokumentumait a betegek. Egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy mi okból, de valamiért néha rájuk jön, hogy "Na most, most szopasduk be a főorvost!", aztán amit csak tudnak, megesznek.
Az első ilyen hullámnak csak a Whisky-k estek áldozatul, ami után nehezen nyugodott le, de a másodiknál mentek a kórlapok is, a harmadiknál a dokumentumok, ezúttal a dugi jegyzetek... Egyszerűen nem tudott ennyi papírt pótolni folyamatosan.
Lehet következő alkalommal el fogják fogyasztani a papírzsepkendőket és a budipapírt is. Már csak ennyi fog maradni, ha ez tartósan fenn marad, hiába próbálják arzénos-cukorkával csillapítani ezeket a rohamokat. Sajnos már rászoktak, kell valami erősebb, ráadásul elvileg meg is kett tiltva valamiért, hogy ezt adja a betegeknek. Rejtély, hogy miért.
Leült az asztala mögé, úgy, hogy a homlokát rátette a lapjára, keze pedig lelógott a földre, majd keservesen felsóhajtott. Nem, nem adhat erősebbet a betegeknek. Nem kinyírni akarja őket, hanem meggyógyítani, ezért jött vissza, mimdenek ellenére. Pedig az előző alkalommal elhatározta, hogy többet igenis nem jön vissza, ha törik, ha szakad. Fogott egy zsákot, feletette utazó-köpenyét, ami nem fejér, hanem fekete, majd eltette az orvosit.
Inkább tűnt halálosztó terminátornak akkor, mint orvosnak, de nem bánta. Úgy érezte, mennie kell, így ment is, ment, amerre látott. Vagy helyenként nem, éljenek a barlangok.
Messzire eljutott, sikeresen átvágta magát Wattia határáig. Vissza a saját királyságába, ahol még megvan a kellő tisztelet. Ahol keresik letűnt királyukat a halandók, és a kalandorok, kik csak ezért egészen eddig utaztak, hogy küldetésekre mehessenek jutalom és tapasztalat renényében...
S hiába, ott sem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna, lehet egyszerűbb újjáépíteni... de akkor mi lesz az otthoniakkal?
Kitisztult fejjel nézett körbe ott, amerre a madár se járt, majd inkább haza battyogot. Csak előtte beugrott a rendelőbe, hogy felmérje a károkat, hátha újjá lehet építeni kis átalakításokkal.
Hát igen, ez a hely már csak nyomokban emlékeztet az eredetire.
Eltűntek a betegeket védő rácsok az ajtókról és az ablakokról. A falak helyenként undorító rózsaszínrk, de nem baj, ha nekik szín kell, hogy üzemeljen ez a hely, akkor szín. Legalább világos, nem pedig agresszív.
Eltűnt a kedvenc szobája, amelybe akkor került beteg, amikor az már ön- és közveszélyes, csak kibilincselte, ha már úgy is annak megszállotja, majd hagyta lenyugodni.
A pince megmaradt. A pince, melyben Sanyi követelte vissza magának, amibő egy darab az övé. Judast.
A férfi ha addig nem volt benne biztos, hogy eltűnése nem feltétlen volt a legjobb ötlet...
Legjobb barátja, férfiszerelme, szeretője, támasza, kardja és páncélja látványa egy pillanat alatt sokkolta őt. Ha le is kellett lépnie, őt miért nem vitte?
Ezután amikor hazaért, Hope sírva a nyakába borult, és a gyerekek is ráakaszkodtak. Erősen szorították magukhoz, ameddig szinte meg nem folytották Judast, de az enm bánta. Hope hősként viselkedett, hogy állta a sarat.
Mi volt a legrosszabb ezután? Hiába hiányzott mindenkinek eltűnése alatt, végül senki nem kérdezte meg, hogy merre járt, vagy hogy mi vette őt rá, hogy visszajöjjön.
Egyszerűen csak örültek, hogy van, és visszatért a jó, régi, megszokott rend. Pedig nem tért vissza. Az a Judas, amikor elment, megszűnt létezni. Ez egy új férfi, aki már más szemszögből nézi a világot, máshonnan közelíti meg a dolgokat.
Ezért is nyelte be az undorítórózsaszín falakat.
Valaki kopogott az ajtón.
- Gyere. - engedte be mozdulatlanul. Az érkező kinyitotta az ajtót, ami sajnos nem nikorgott már, pedig Judas imádta, hogy mindig olyan félelmetes hatása van. Legalább az ajtónak, ha másnak nem is.
- Megvolt a mai beteg-számlálás. Kettő megpróbálta kiverni az üvgablakukat, de véletlen egymás fogát sikerült. - hallotta meg Sanyi hangját. - Három másik megtanulta a kilincs használatát, így velük nehezebb dolgom volt. Kettőt sikeresen visszacsuktam, de Bea...
- Bea? - kapta fel a fejét a főorvos. Sanyi félig az ajtó takarásában állt. - Beának sikerült lenyomnia a kilincset? - csodálkozott, majd pontosította hipotézisét. - Véletlen lett volna?
- Valószínűleg véletlen. A lényeg az az, hogy ő még kinn van. Nagyon... ragaszkodó személyiség. Nem akar visszamenni, de lelépni sem. - ezzel Sanyi odébb lépett egyet, így Judas végignézhetett barátján. Nagyjábó-egészből minden rendben volt vele... azzal a kivétellel, hogy vastag bakancsába épp Bea állkapcsa is benne volt.
Az a lény beleharapott, és mint az a halfajta, nem engedte el a kapását. Akkor sem, ha ezáltal végig lett rángatva a fél rendelőn.
Judas szívből jövőn felnevetett. Ez az a látvány, amiért megéri újra meg újra átalakítani a rendelőt. Mert van, ami soha sem változik.
- Jut eszembe. - szólt Sanyi. A másik nevetése közben lassan beljebb jött a rendelőbe. - Velem kéne jönnöd egy pillanatra. Ehhez te kellesz, és nem tudom kezelni. - Judas értetlenül felhúzta a szemöldökét, majd vállat vont, és feltápászkodptt a székből.
Sanyi a fél rendelőn átvezette, sőt, isőközben Beát is betették a plüssmacijai és barbibabái közé a rózsaszín cell... szobácskájába, mire megérkeztek.
A sok átépítés miatt Judasnak fogalma sem volt arról, hogy hova hurvibálta barátja, egészen addig a pillanatig, amígy ki nem nyitotta a fekete faajtót.
Ami mögött közvetlenül volt egy rácsos ajtó is, a férfi legnagyobb megrökönyödésére, és gyönyörére.
Nem pont olyan volt, mint régen, de felismerte. A kedvenc szobáját ki ne tenné? Csillogó szemekkel Sanyira nézett, aki visszamosolygott rá.
- Nem mész be? Innen nem látsz mindent. - Judas csak bólintott, majd lenyomta annak is a kilincsét. Rögtöb balra a falon volt egy kulcstartó, foglaktan. Hogy zárni lehehessen a rácsot.
Kedvenc bilincsei is ott voltak. Meg az egyik sarokban egy zsák arzénos cukorka.
Szinte ugráva Sanyi nyakába ugrott... ám a férfo hátrébb lépett. - Nézz körve rendesen. Nem láttál mindent.
Judas zavarában pislogott gyorsan párat, majd körbenézett tüzesebben. Az egyik falon bilincsek. A mellette lévőnél voltak a cukorkák... és ennyi. Sanyira nézett, aki az ellenkező két fal találkozásához mutatott.
Csak ahogy odament vette észre Judas, hogy mi is van ott. Egy titkos rés az igazi falakhoz. Volt ott egy elkülönített rész, teli papírhalmokkal. Találomra felvett egyet, és megnézte. Egy kórlap.
Egy másik kupacban egy előzőleg megevett dokumentum volt, teljesen épen.
- Sok ideig tartott, ráadásul nem emlékeztem fejből mindenkiére. Nem egyedül csináltam, mindenki részt vett a buliban, aki valaha betette ide a lábát. Együtt reprodukáltok a megevett papírokat.
Ez volt az a pillanat, amikor Judas nem bírt tovább magával, és Sanyira ugrott, aki nem számított, így felborultak... egyenesen egy zsák arzénos cukorkára. Mivel a zsák nem bírta a hirtelen jött két férfit, így kiszakadt, aminek végeredménye képp Sanyi és Judas az azrénos cukorkák között ölelkezett.
Sanyi rátette állát Judas feje búbjára. - Örülök, hogy tetszik.
- Te vagy a legjobb, Sanyikám! Jajj, Sohrab... - szipogta a főrovos.
- Boldog szülinapot, Judi. Boldogat.
^^
