The Photographer

1.rész II/II

Sziasztok! 

Igen, tudom, nem túl hosszú rész, viszont az előző meg túl hosszú volt. Kicsit elbecsültem magam, amikor két felé osztottam, de utólag már nem akartam ezzel izélni. A következő hosszabb lesz, de nem olyan hosszú, mint ennek az eslő fele. 

Jó olvasást 

Hirtelen kiesett a kezemből a telefon és minden megszűnt egy pillanatra. Azt hittem, elájultam, de szerintem csak a sokk miatt volt, ami a szavak olvasása és felfogása közben keletkezett bennem. Visszatettem a telefonomat a táskámba, majd azzal a hévvel, ahogy felálltam, kiborítottam a bögrét, de nem érdekelt csak elkezdtem lefele futni a lépcsősoron. Egy örökkévalóság volt, mire leértem és kimentem az épületből. Amikor leértem, gyorsan beszálltam a kocsimba, majd hazavezettem, ahol valószínűleg van a húgom. Vagy csak már volt.

Szélsebesen futottam fel az emeletre, amikor megérkeztem, még az ajtót se csuktam be magam után. Ahogy felértem a szobához, láttam, hogy ki van nyitva az ajtó és már csak Corty a bejárónőnk húzza le Zoa rózsaszín ágyneműjét. Elkéstem. Sírni és ordítani akartam, de nem tudtam. Egy hang se jött ki a torkomon és a könnyek se gyűltek a szemeimben.

Amikor Corty észrevette, hogy ott állok az ajtóban egy hosszú pillantást vetett rám, majd elindult felém, megfogta a kezem, majd behúzott a szobába és halkan becsukta az ajtót. Nem szólt egy szót se, csak odament Zoa íróasztalához, kihúzta az egyik fiókot, majd kivett belőle egy mappát, majd visszajött és odaadta nekem.

Elvettem tőle a rózsaszín, macskás, elhasznált mappát, majd kinyitottam. Egy rajz és egy levél volt benne. Abban a pillanatban becsuktam, amint megláttam a rajzot. Nem akartam megnézni vagy a levelet elolvasni.

- Zoa egy hónappal ezelőtt már szólt, hogy ezt én adjam oda magának, ha történne vele valami, amikor nincs itt – tette bele Corty a lehúzott ágyneműz a szennyes kosárba. – Tudta, hogy a szülei nem adnák oda magának – állt meg előttem. – Raina – vett egy mély lélegzetet – ne legyen bűntudata, hogy nem volt itt vele utolsó perceiben. Higgye el nekem, jobb volt ez így. Én láttam meghalni az egyik szülőmet, ő is rákos volt, azt hittem így jobb lesz, de nem volt és a mai napig nem az. Az a kép él a fejembe, ahogy elhagyja az élet és meggyötörten lecsukódnak a szemei. Sokkal jobb lesz majd idővel – simogatta meg a vállamat, majd kiment.

Utánanéztem, majd anyámat láttam meg az ajtóban állni. Tekintetében ürességet láttam. Viszont tudtam, hogy mérges rám. Azt hittem talpig feketében lesz, erre a piros kosztümje volt rajta, a gyémánt fülbevalói lógtak a fülébe és az arany nyaklánca díszelgett a nyaka körül. A szemei pedig nem úgy néztek ki, mintha sírt volna. Sőt, még jobban néztek ki, mint általában.

- A gyász színe a fekete, nem a piros – jelentettem ki, mire megrázta a fejét, majd keresztbetette a kezeit és közelebb jött.

- Én úgy emlékezek meg az egyetlen említésre méltó lányomról, aki kínok kínjai közt halt meg, hogy a kedvenc színébe öltözök – mondta mereven. Azt hitte, hogy most megbántott, hogy ezzel most ő a mintaanya. De nem így van.

- Legalább kevesebb ideje volt megtudni, hogy mekkora ribanc az anya és az apja mekkora egy seggfej – indultam el a szobám felé. – Ja, és Zoa kedvenc színe zöld volt – fordultam vissza. Láttam, hogy keresi a szavakat, amikkel visszavághatna, de most nem járt sikerrel.

Bementem a szobámba, majd magamra zártam az ajtót. A fejemet nekidöntöttem a mélybarna kézzel faragott hideg ajtónak, majd vettem egy mély lélegzetet. Amikor megfordultam és körbenéztem a szobában az első dolog, ami szemet szúrt az az összetört kép volt, mely keretének a darabjai a földön voltak szétszóródva. Odamentem, felvettem, majd megnéztem. Az egyetlen kép volt, amit valaha a bátyámról és Zoaról sikerült csinálom, és már ez is eléggé régi volt. Azonnal tudtam, hogy Martin törte össze. Mindennél jobban utálta a gondolatát annak, hogy a szüleink nem engedik, hogy Zoával találkozzon, hiába nem tett semmit. Csak a szüleink nem tudták elfogadni annak a gondolatát, hogy meleg így titokban tartották a nyilvánosság előtt, hogy ő a fiuk, hiába ért el hatalmas dolgokat az életben.

Bekapcsoltam a zenelejátszómat, majd max. hangerőn elkezdtem Marilyn Mansont hallgatni. Átöltöztem kényelmesebb ruhába, majd bebújtam az ágyamba és próbáltam nem arra gondolni, hogy az egyetlen dolog, ami miatt nem mentem még el, most végleg elment. Meghalt. Nincs többé. Ugyanakkor nyugtatott a gondolata annak, hogy most már egy jobb helyen van, nem kell átélnie ugyanezt, mint amit nekem, vagy amit Martinnak. Hét éves volt, így annyira szerintem nem ragadhatott meg benne ez az egész dolog, ami körülötte ment. Én legalábbis próbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy kevesebbet vegyen észre belőle. Az viszont bántott, hogy az utolsó egy hónapban, amikor már nagyon gyenge volt és tudtam, hogy nem sok van neki hátra, egyre kevesebbet látogattam már meg miközben az ágyában pihent. Ez önzőség volt.