The Photographer

1. rész I/II

Tökéletes szerencsémnek köszönhetően, kitöröltem az első részt, így eltűnt minden szavazat és egyéb, de most újra itt van.

A képek, amelyek a falon lógtak, nem voltak valami nagyon mesteriek, nem arról árulkodtak, hogy egy profi fotós készítette őket, sokkal inkább arról, hogy még igen kezdő lehet a személy. Többnyire emberek és tájak voltak fotózva kicsit másabb beállításból és különböző effektekkel. De ennek ellenére, mélységesen nagy űrt kezdtek el bennem építeni, melyeket a fejem által kreált történetek fognak betölteni a képek láttán. Sose szerettem, hogyha meglátok egy képet, akkor egy konkrét történet keletkezik a fejemben, és sok ilyenből kijön egy egész történet. Ezeket néha leírom egy füzetbe vagy begépelem, de eddig nem kezdtem velük semmit. No, meg nem vagyok egy Coelho.

 - Segíthetek valamiben? – zökkentett ki egy mély férfihang a gondolataimból. Azonnal hátrafordultam és a legnagyobb meglepetésemre egy kb. 185 centi magas, szőkésbarna, mogyoróbarna szemű fiúval találtam magam szembe, aki nem sokkal lehetett idősebb, mint én. Másra számítottam, egy nagydarab borostás mogorvaarcú férfira. Ehelyett az illetőnek nagyon is lágy arcvonásai voltak.

- Nem – kérdeztem inkább, mintsem mondtam. Zavarodottan álltam ott miközben ő végig engem bámult. – Ez a te galériád? – mutattam a mögöttem lévő képekre.

- Ez nem a galériám – ingatta meg a fejét. – Sokkal inkább a fotóstúdióm. Azok ott – mutatott ő is a képekre - csak párak a több ezer régi képeim közül – jött közelebb.

Hirtelen hasított belém a felismerés, hogy ismét oda mentem be, ahova nem kellett volna. Nem tudom miért, de az utóbbi időben ez rengetegszer történik meg. Csak futok és egy hirtelen ötlet jöttén, az első ajtón bemegyek, ami az utamba akad. Még eddig sose volt egy se zárva, ez a legfurcsább az egészben. Talán a sors akarta így. Most jött az a rész, ahol vagy fogom magam és egy rövid és tömör bocsánatkérés után elviharzok és keresek egy másik menedéket vagy az, amikor bocsánatot kérek és az illetlenségem miatt meghívom egy ebédre, hogy bebizonyítsam neki, hogy nem az vagyok, akinek ő és sokan gondolhatnak.

- Reina Ainsworth – nyújtottam neki kezet.

- Oh, csak nem az öreg Axel Ainsworth lánya vagy? – kérdezte tettetve, hogy meglepődött. Neki is biztos meg van a maga véleménye az egész családomról, mint mindenki másnak, így nem várok meleg hógolyót tőle sem. Vettem egy mély lélegzetet, majd kicsit megmozgattam a kezem, hogy jelezzem neki, éppen bemutatkoznunk kellene egymásnak, nem a felmenőim médiában való szereplését kivesézni. – Bocsánat – fogta meg hirtelen és erősen a kezemet – Ashton Irwin – engedte el. – Örvendek mellesleg a találkozásnak – dobott felém egy műmosolyt.

- Szeretnék bocsánatot kérni, azért, hogy csak így besétáltam ide, mintha az olyan természetes lenne – mondtam, mire egy mosoly keretében csak legyintett egyet.

- Ugyan kérlek, minden nap megesik – legyintett egyet egy halvány nevetés közben. - Az emberek szinte tolonganak, hogy fotózzam őket vagy, hogy a műveimet láthassák. És csak a szerencsések jutnak be – mondta miközben körbenézett és a nevetése bohókásból keservessé változott át. – Kérlek, nevess te is. Ez így olyan kínos – sóhajtott.

- Meghívhatlak esetleg egy ebédre? – kérdeztem gyorsan.

- Kérlek ne. Nem kell, hogy sajnálatból elhívj ebédre.

- Igazából nem azért, akartalak meghívni, mert sajnálatot érzek irántad és azt hiszem, hogy egy megváltás lenne neked a társaságom, hanem azért, mert így rád rontottam minden ok nélkül.

- Ez így vagy úgy, de azért van, mert sajnálsz valamit. Csak azt sajnálod, hogy felbukkantál itt – próbált jó indokot felvetni.

- De nem mindegy, hogy irántad érzek e sajnálatot vagy azért, amit tettem, drága Ashton – mondtam határozottan, de abban a pillanatban azt kívántam bárcsak ne tettem volna. Ilyenkor jön az a rész, hogy a fejemhez vágják, hogy egy ribanc vagyok, minden ok nélkül, és hogy ne higgyem azt, hogy csak nekem lehet igazam.