Egy új Hamlet(?)

„Csodálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani." 

/William Shakespeare – Hamlet, a dán királyfi, II. felvonás II. szín /

Kattog az óra. A fogaskerekek aprócska pontos szerkezete, mely kitölti a négy fal közötti űrt az éjszakában, miképpen a gondolatok ilyenkor a mélységben ragadtak. Az üres tekintet meredhet a vele szemben található falra, miközben a hófehér selyemfüggönyön át beszűrődő holdfény játékos árnyakat hímez rá, mit a képzelet megelevenít. Növekvő árnyak és sötétség a fényben, mi megrémiszt. Ilyen lenne valóban a gyermeki képzelőerő? A leánynevén csak fantáziának nevezett csodálatos színkavalkád, mi egy felhőtömegben képes volt meglátni a cilinderes nyúlurat vagy a tigrist, mi egy háromlábú elefántot ugrik át.

Az idő, mi kiforgatja a világot négy sarkából, hogy feje tetejére állítva mindent, a lehető legnagyobb káosz kezdjék uralkodni, minek végeredménye az, hogy a holdfény többet nem világít, de az árnyak ugyanúgy követnek gyermeki szobádból a gumifalak rejtekébe. Az őrültek birodalmába.

Monoton hófehérség és a vegyszerek fertőtlenítő szaga, mi egyre csak jobban hívatott jelezni, hogy valami egyáltalán nincsen rendben. Egy hely, hol olyan embereket kezelnek, kik lelkében elpattant az üveg, de a szilánkok mégis megfoghatatlanok, ugyanakkor mégis felhasítják az egységet és a kristálytiszta felületen mégis folyik a skarlátvörös vér, mely előbb-utóbb csak megrothadva feketélik émelyítő szagot árasztva magából, melyet nem képes eltüntetni az orrfacsaró, jellegzetes kórházi szagtenger. Éppen ellenkezőleg, csak felerősíti és hangokat is társít hozzá. Kiáltások, amik egyre élesebbek és segítségért könyörögnek, de helyette csak a kényszerzubbony és a nyugtató érkezik, hogy saját börtönükbe vessék őket. 

Tovább törve, de némán, holott lelkük talán hangosabban kiált. Elfoszlik itt minden értelem és vágy. A természetes fény nem érkezik meg ide, csak a mesterséges sápasztó reflektorfény, mi kiemeli az alakot.

Fiatal voltam mikor bekerültem az elmegyógyintézetbe, és sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ez megtörténhet velem. Éppen ellenkezőleg, ígéretes jövő állt előttem, hiszen értettem a természettudományokhoz, az építészethez, matematikához, művészetekhez, nyelvekhez. Érdeklődtem a világ működése iránt és a szüleim mindent megadtak, hogy csillapíthatatlan tudásszomjam egy pillanatra is elmúljon, azonban sohasem sikerült, mert mindig újabb és újabb információmorzsa után vágytam. 

Valóban. Nem hasonlítottam a korosztályomra, akik képzelgéseik tengerén építették hajóikat, hogy az ismeretlenbe tartsanak vele. Nem. Nem érdekeltek a játékok, amiknek nem volt meg a maguk haszna, helyette tanulni akartam, megismerni a végtelenséget. Ez volt az én fantáziám. A tudásom elevenedett meg minden éjszaka a gyerekszobám hófehér falain, ahogyan minduntalan kacagott rajtam, hogy nem tudok eleget és soha nem is fogok, én pedig beszélgetni kezdtem vele egyre inkább, míg nem hangom kisodródott megszokott medréből, mint folyó áradat idején. Veszekedtem képzelgéseim torz mesterével, aki tovább és tovább szította a megismerés tüzét, míg nem már saját szüleim számára vált ijesztővé. Nem bírták tovább az éjszakai vérengzéseim önmagammal szemben, ahogyan a napfénybe is átköltözött minduntalan, ha tükröződő felület került velem szembe. Tükörképem rám mosolygott, én pedig vissza rá, mielőtt szilánkosra törtem volna, megelőzve bármi nemű mondandóját.

Emlékszem, mikor a házunk összes ablakát betörtem a szilánkok pedig fedetlen karjaimba és mezítelen talpaimba álltak, miközben az aprócska vérpatakok megszínezték a sápadt bőrt, mi kecsesen húzódott végig a gyermeki testen.