Volt-nincs szekrény

Volt-nincs szekrény

A szelíd tavasz végre megérkezett és a zord idő utolsó nyomait is eltüntette. A varázslatosan szép április meghozta a várva várt napsütést. A park fái rügyeket bontottak, s az utat szegélyező cseresznyefák végre halvány rózsaszín fátylat öltöttek, mintha menyegzőre készültek volna. A télikabátra nem volt már szükség. A járókelők többsége már az időjárásnak megfelelően, lengébben öltözött. Viszont volt, aki kilógott a sorból.

Egy fiatal nő szaporán kopogó léptekkel vágott át a parkot keresztül szelő betonösvényen. Talárt viselt, ami cseppet sem szokványos viseletnek számított errefelé. A vékony, fekete anyag minden lépésénél csak hullámzott mögötte.

– Anya, nézd azt a nénit! – hallotta egy kisfiú izgatott hangját, aki felé mutogatott, miközben bőszen rángatta anyja ruháját.

– Előre nézz, Johnny! – szólt rá az anyukája, aztán magával húzta a kicsit. Durcás tekintettel, mérhetetlen makacssággal nézett a fiatal nő felé.

– De vicces a ruhája – elkendezett tovább az ötéves forma fiúcska. – Én is akarok olyat!

– Siessünk, mert elkésünk! – válaszolt az anyuka kimérten, s ügyet sem vetett a mellettük elrohanó alakra.

A taláros nő csak mosolygott a jelenten, de gyorsan elkomorult. Laza hullámokban leomló haját lófarokba kötötte, arca kimért magabiztosságról tanúskodott. Nem volt ideje az öltözetével foglalkozni, ha így tett volna, akkor már biztosan elkésett volna. Mélyeket szippantott a vérpezsdítő tavaszi levegőből, de nem szabadott megállnia, hogy élvezhesse a reggelt.

Hermione Granger sietősen a legközelebbi, Minisztériumba vezető telefonfülkéhez igyekezett. A munkája nem engedte, hogy sokáig ábrándozzon a tavaszról vagy bármiről. Egy halom iratot egyensúlyozott, amit az auror parancsnokságon kellett leadnia. Csupa jelentést, elemzést és feljegyzést rejtettek a vastag akták. Első pillantásra unalmasnak tűnhetett, de ez Hermionét nem zavarta, az sokkal inkább, hogy nem szabadott volna hazavinnie őket. De kollégája, David, annyira felbosszantotta tegnap... Nem volt más választása. A határidő meglehetősen sürgető volt.

A bűbájok szakértőjeként nagyon nagy szerepe volt egy-egy bűntény megoldásában, ezért is dolgozott megszállottan, néha napján még éjszakákba nyúlóan is. Számtalanszor kérték ki a véleményét vitás esetekben, ezerszer járt már bűntény helyszínén és segített fényt deríteni az igazságra. Miért is szerette ezt a munkát? Így anélkül, hogy az életét kockáztatta volna, segíthetett az aurorok munkájában.

Hamarosan kiért a parkból és maga mögött hagyta a tavasz idilli tájképeit, s buja színvilágát. Átment egy zebrán és egy szűk közben haladt tovább, aztán ráfordult a főútra. Az utcazaj felerősödött, a tülekedés, autók hangja vette át a szerepet. Itt már nem érződött semmi a tavaszi idillből. Hamarosan elérte a telefonfülkét és ezt követően perceken belül már a Minisztérium előcsarnokában tipegve igyekezett a liftek felé. Ránézett az órájára, szerencsére még éppen hogy oda fog érni, de ennek ellenére megszaporázta a lépteit.

– Jó reggel, Hermione! – köszönt rá egy fekete hajú férfi az előcsarnokban. A mosolygó munkatársa egyből felvette vele a ritmusát. Csak öt centivel volt magasabb Hermionénál, tele volt pattanásokkal, fokhagymaszagot árasztott, de a magabiztosságán ez nem változtatott semmit sem.

David nevű kollégája ismét megtalálta, a férfi kísérleti bűbájokkal foglalkozott, az elemzés mellett, és néha muszáj volt együtt dolgozniuk, s Hermione kedvességét határozott érdeklődésnek vette. Viszont amikor a boszorka meglátta a szatírokhoz hasonlító tekintetét egyből visszafogta magát és megtartotta a három lépés távolságot. A varázsló ennek ellenére számtalanszor megpróbált randit kérni tőle, persze állandóan kosarat kapott. Az önbizalom terén nem hiánya, így kötelességének érezte újra és újra próbálkozni.