Ronda ajándékok, kínos ölelések (Elveszett próféciák: Crowley/Azirafael)

Ronda ajándékok, kínos ölelések

Szép nap volt.

Se tél, se hó, se hideg, és még csak nem is este. Ami azt illeti, egész kellemes kora tavaszi időjárásról beszélhetünk, így a barlangból kialakított istállóban összetömörült állatok lehelete sokkal inkább volt zavaró körülmény, mint kellemes melengetés.

A jászolban fekvő kisded viszont nem panaszkodott, bár ennek talán az lehetett az oka, hogy az első felsírását követő folyamatos bömbölés után hamarosan berakták – jobb hely híján –, az állatok etetésére, illetve takarmány tárolására is alkalmas, falba vájt vályúba. Amiről így kiderült, hogy gyerektákolásra is rendkívül praktikus. Bár a későbbiekben valami okból kifolyólag mégis a legtöbben fa jászlat alkalmaztak a szituáció felelevenítésekor. Talán mert bajos lenne az ábrázolás, ha a csecsemő a falon lévő tálszerű objektumban szundikálna, az érdeklődik pedig mind köré gyűlnek, ezzel tökéletesen elzárva a csöppséget az újonnan érkező nézelődőktől.

Néhány ezer éve viszont pontosan így történt. Az istállóba bepillantva semmi egyebet nem lehetett látni, csak a szalma fölé görnyedő hátakat. Persze csak miután az angyal szólt a közelben legeltető pásztoroknak, hogy ugyan már, nincs-e kedvük néhány pillantást vetni a Megváltóra, ha már végre leérkezett a Földre, ráadásul egy elég hosszadalmas és kellemetlen vajúdás után, de hát az ilyesmit nem illik részletezni.

Természetesen volt kedvük a pásztoroknak, mert angyalt is most láttak először, Megváltót meg aztán pláne.

Néhány óra múlva a három király is megérkezett. Bár csak annyira voltak királyok, mint egy apró gömbakváriumban úszkáló hal egy kifejlett cápa – így talán praktikusabb a napkeleti bölcsek elnevezés –, és nem is egyértelmű, hogy hárman voltak, egyes számítások szerint tizenketten. Ez esetben elég nagy lehetett a nyomorgás az istállóban.

Az sem biztos, hogy csillagot követtek, meteort, vagy bolygók együttállását.

Ezek után az arany-, tömjén- és mirha-ügy hitelességét illetően aligha mert volna valaki tanúskodni.

– Ne haragudj – mondta az angyal, miután sikerült meghatottságtól csillogó tekintetét levennie az istállóban állók rendkívül izgalmas, de főként koszos hátáról. – Mit is mondtál?

– Azt, hogy valami nagyon nem stimmel – sóhajtott a kígyó, aki akkor már szintén egészen emberi külsővel rendelkezett. Egy eléggé betegeskedő ember külsejével, mert például a bőre még kicsit zöldes volt, és pikkelyes.

– Nem hiszem, hogy teljes mértékben higiénikus egy újszülött etetőben való tárolása – gondolkodott tovább fennhangon.  – Rendben, hogy csak harminc év múlva fog meghalni, de ez akkor is túlzás. A szeplőtelen fogantatásról nem is beszélve! – húzta el a száját, és pont úgy nézett ki, mint aki teljesen járatos Megváltó-ügyben. Pedig neki is ez volt az első, akárcsak az angyalnak.

– Azt halottam, sokkal egyszerűbb volt kivitelezni, mint egy kifejlett csecsemőt lehozni – magyarázta az angyal. – Egyébként is, úgy sokkal több lett volna a kockázat. Elcserélhették volna véletlenül, vagy bármi ilyesmi.

– Nem merték rád bízni, mi? – vigyorodott el Crowley. Végül nem emlegette fel a kardos incidenst (pedig már a nyelve hegyén volt, amiből momentán kettővel is rendelkezett).  A kard miatt még így, évezredek múltán is kellemetlenül érezte magát az angyal, és  Crowley nem akarta bántani, elvégre ő az egyetlen, akivel érdemleges beszélgetést folytathat néhanapján. Szóval inkább békítőjelleggel hozzátette:

– Azért ahhoz már ügyesség kell, hogy Isten Fiát észrevétlenül kicseréljék valami hétköznapi kölyökre.

– Nem erről van szó – sóhajtott Azirafael, akinek kezdett kicsit kínossá válni a beszélgetés. – Ha Ő mondja, akkor biztos így a legjobb.