Eleven minutes • JJP

Negyedik perc

A vér lassan teljesen elhagyja a végtagjait. A tempóból ítélve belső vérzése lehetett. A hasi üregbe tódul minden.

Különös milyen gyorsan meglátszik valakin a halál.

Eszembe jut a közös lakásunk, ahogy Jaebum a serpenyőben matat a kedvenc fakanalával, amit Japánban vett, közben pedig énekel. Szinte mindegy, mit, csak énekeljen valamit. Eszembe jut a franciaágyunk, aminek mind a két oldala be van vetve. A szappan nyoma a kádban, amit mindig elfelejtett kimosni. Beugrik az ébresztőjének az idegesítő hangja, ami mindig pontban öt óra harminckettőkor csörgött.

Utálta kerek számokra beállítani.

Ha felébredne...

Ha magához térne, akkor nem kellene majd elviselnem a kongó csendet, ami majd szellemként jár a falaink között; akkor nem kellene megszoknom, hogy éjjelente nem lesz kihez bújnom.

Utálom, hogy csodák nincsenek.

Azt meg főleg, hogy ha vannak is, minket elkerülnek.

Belehajtunk egy gödörbe. Valamelyest elmozdul a holttest, bennem azt a hatást keltve, hogy életben van.

De csak álltatom magam.

Csak szeretném, ha így lenne.

Elapadnak a könnyeim.

Meg akarok halni.