Eleven minutes • JJP

Tizedik perc

A szilánkok pont olyanok, mint a szélvédő-darabok a haldokló körül.

Lehetnék én is haldokló.

Elzárom a csapot.

Jaebum mindig mondta, hogy ne pazaroljam a vizet, mert Etiópiában minden kortyért ölnének.

Sokat pocsékoltam.

Sajnálom, Jaebum.

Lerogyok a földre; ökleimből szivárog a vér.

Az egyik szilánk megvágta az alkaromat is. Ha más szögben ütöttem volna, akkor talán az ütőerem találja el.

Nem hiszek a véletlenekben, épp ezért ideje a szándékosság mezejére lépni.

Lerogyok a földre, majd a tenyerem végighúzom a padló azon részén, amit elérek.

Látom magam előtt Jaebum élettelenné váló testét.

Érzem, ahogy kihűl a karjaim között.

Az apró üvegdarabok millió helyen hasítják fel a bőröm.

Egy nagyobb szilánk megakad az ujjaim között.

A csuklómhoz emelem.

Vér.

Hallom, ahogy ismét lüktetni kezd a fülemben.

Érzem, ahogy végigcsorog a kézfejemen.

Látom, ahogy apró tócsákba gyűlik a padlón.

Egyre zavarosabb a kép.

Hosszában vágtam, nem keresztbe.

Nem figyelemre vágyom.

Kivágódik az ajtó.

Jaebum hangját hallom.

Nem lehet ő. Jaebum halott.

Akkor most én is meghaltam?

- Jinyoung! Jinyoung!

Biztos valamelyik mentőtiszt a kocsiból.

Lehet, hogy valamelyik orvos.

Biztos meghallották a csörömpölést.

- Jinyou— - a hang egyre távolabbi.