Ébren Álmodó

A baleset

A telefon hangos puffanással esett ki ernyedt ujjaim közül. Ez most nem történhet meg velem! Nem itt és főleg nem most! Nem most amikor egy óra múlva pályán kell lennem. Hamarosan kezdődik az M ugrás, közvetlen utána pedig én következem Casinóval, és muszáj jól teljesítenem, különben Apa nem kapja meg a pénzt Mr. Richardstól a lova kiképzéséért. Felvettem a telefont a földröl és a szekrény oldalán lógó kabátom zsebébe csúsztattam. Kirohantam a lakókocsinkból és Casinó boxához siettem. Nyergelnem kellett. úgy döntöttem egyenlöre még nem szólok senkinek a történtekröl, hiszen még én magam sem tudtam rendesen felfogni.
-Allison!-hallottam Anya kiáltását az istálló elejéröl.
-Casino boxában!- kiáltottam vissza. Idegesnek tünt. Valami biztos nem stimmelt.
-Mi a baj Anya?- vonakodtam feltnni a kérdést, mert Anya szinte soha nem ideges.
-Ally indulnod kell! Most! Két versenyzö vissza mondta az M ugrást, Leonard és a bátyád pedig még nem ért vissza! Nyergeld gyorsan Canastát, már csak egy induló van hátra!-hadarta gyorsan. Mire észbe kaptam az előbb még előttem álló Nickole Wallace már semmivé .

***

A melegítő pálya teljesen tele volt. Alig tudtam kiharcolnu pár gyakorló ugrást, hogy hozzá szokjak Canasta mozgásához. Már a rajtfolyosón álltam amikór megszólalt a startot jelző csengő. Canasta idegesen fújtatott alattam, én pedig olyan feszült voltam, hogy a körülöttem felgyűlő csillagoktól semmit sem láttam. Mégis ösztönből cselekedtem, mikor elindultam a pálya közepe felé és a legmagasabb akadály mellett, fejet hajtottam a bírák előtt.
A start csengő újra hallatta a hangját, ezúttal már sürgetőbben. A pályán 15 akadály volt felállítva, keresztbe-kasul. Míg a pálya széle, a karám oldala fel volt virágozva és bohókás, gyermekek által készített díszek lógtak rajta, addig az ugrások komolyak voltak. Katonás sorban álltak egymás mellett vagy mögött, próbára téve így ló és lovasa türelmét és elszántságát. Körülöttem minden szivárvány színekben pompázott, én mégis csak azt a fekete foltot láttam magam előtt amiből majd akadály rajzolódik ki. Az ideális idő 1 perc 10 másodperc, ha túl lépem, vesztettem. William, a bátyám lett volna az utolsó induló, vagyis ha vesztek, ténylet vesztek. Muszáj jó pályát mennem,...érte. Ha ezt most elrontom a bátyám karrirjének vége.
Canasta már toporzékolt alattam. Indulnom kellett. Gondolataim függönyén áttörve elindultunk az első akadály felé, amit mint utólag kiderült, Canasta hibátlanul teljesített is. Egy éles kanyar után jött a második, majd a harmadik. Eddig jók vagyunk. Folyamatosan beszéltem a lóhoz, mert a hang nyugtatja őket. Amúgy sem értettem, miért volta az elején olyan ideges a világ amúgy talán legnyugodtabb lova. Elérkezett a következő akadály. A Pálya Réme. Mi, versenyzők csak így hívtuk, mint a színe, mint a magassága miatt.
Ismeritek az érzést mikor, valami, valahol mélyen bennetek az súgja, hogy baj lesz és valami nem stimmel? Én pont ezt éreztem mikor Canasta nyergébe ültem a gyakorló pályán. És most elérkezett a pillanat, hogy már láttam is. Canasta vágtája egyre csak erősösdött, már nem tudtam visszatartani, támadta az akadályt. A tempó miatt kiesett a bal lábam a kengyelből és az egyensúlyom sem volt a legjobb.
-Canasta állj! Lassíts kislány!-kiabáltam rá, mert kétségbeesésemben, már nem tudtam mit tenni. Nem is tudom teljesen elmondani mi is történt ezután. Canasta túl messziről ugrott el, én pedig magatehetetlen voltam. Hiába kapaszkodtam a kezeim a levegőbe lendültek, a nyereg kidobott és én repültem. Igazán repültem. A levegőben kiáltást hallottam a parkolók felől:
-Ally!-utolért Liam kétségbe esett kiáltása, miközben háttal a rudakra csapódtam és minden elsötétült körülöttem.
Hát mégis vissza értek.