Ébren Álmodó

A remény ideje

Lassan kezdtem magamhoz térni. A világosság bántotta a szemeim, miközben próbálkoztam kinyitni őket. A kórházi lámpa villódzó fényét pillantottam meg először, háttérben azzal a tipikus fehér színnel. De vajon, hogy kerültem ide? Próbáltam elfordítani a nyakam, de nem tudtam. Sínben volt. Oldalra pillantottam hátha látok mégis valamit. Az ágy mellett egy szék pihent, de üres volt, a szoba ajtaja pedig csukva. Remek, senki nem volt a közelemben akitől kérdezni tudtam volna bármit is. Behunytam a szemem, hátha sikerül megnyugtatni magam, mert a szívem úgy kalapált mintha épp most készülne kilőni a mellkasomból az űrbe. Csukódott az ajtó, és súlyos léptek közeledtek az ágy felé.
-Helo!?- szóltam óvatosan, mivel nem láttam ki jött be. A léptek felgyorsultak, végül pedig egy emberi fej jelent meg a látóteremben. Liam! Az eddig bent tartott levegő hangos sóhajtással szakadt ki belőlem.
-Heelo Kicsim!- a szeme tele volt könnyel, miközben lehajolt hogy megpuszilja a homlokom. A könnyek ezrével indultak a szemem sarkából.
-Annyira aggódtam!- homlokát a homlokomnak támasztotta.
-Mi történt?-kérdeztem, küzdve a szavakkal, hogy ki tudjam mondani őket. - Semmire nem emlékszem. Vagy is, csak részletek vannak meg. A...verseny, hogy Canastával indultam, mert Te és apa nem értetek időben vissza és utána...- a felismerés villámként hasított a tudatomba.
-Nem ugrottuk át, ugye?- a zokogás rázta az egész testem, még sem éreztem semmit. Furcsa volt. Már tudtam, hogy valami nem stimmelt velem.
-Sajnálom, Allison! De nem. Canasta valamiért teljesen megbolondult, senki nem tudja mi történhetett vele.- szomorúan csengett a hangja. -Sajnálom Hugi.
-De én miért vagyok itt? Mi történt?
-Ez nem az én tisztem Ally. Nem én leszek az aki tönkre teszi az életed. Szólok Anyáéknak, hogy felébredtél.
Az ajtó csukódása ismétt utat engedett a könnyeimnek. Pár pillanat múlva azonban újra nyílt az ajtó és édesanyám szaladt az ágyamhoz.
- Drágaságom!- patakzottak a könnyei. -Annyira örülök, hogy végre felébredtél. Azonnal szólunk az orvosnak. Édesapád is mindjárt jön. Csak lement a büfébe egy kávéért.- valamelyest megkönnyebbülve nézett a bátyámra, majd végig simított a karomon és kiment, hogy megkeresse a doktort.
Csak Liam maradt a szobában. A szemem sarkából láttam, hogy engem figyel és láttam a szemében a megkönnyebbülést, hogy itt maradtam. Vele.
- Ne izgulj! Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen!- megpróbáltam volna felülni, de csak most vettem észre, hogy az egész testem sínben van, nem csak a nyakam. -Jesszusom! Greg, hogy élvezkedne most, ha így látna.
- Greg itt volt. Elmondott mindent a szakításotokról!
-Vagyis arról, hogy írt egy üzenetet a verseny előtt, hogy összejött Babyvel és már nem kívánja, hogy az élete része legyek?- kérdeztem szarkaztikusan. William a fal mellett állt, karba tett kézzel, egyik lábát a falnak vetve. Magas volt, izmos, és a fehér póló amit épp viselt remekül kihangsúlyozta karcsú alkatát. Mély barna hajának első pár tincse megint az arcába lógott, amit annyira szerettem. Szinte éreztem ahogy a pillantása lyukat éget a bőrömön. A pillantása, azokkal a gyönyörű, mézbarna szemeivel.
-Igen, arról. Mondjuk ő egyéb részleteket is megosztott.- valahogy sejtettem mik lehetnek azok az egyéb részletek.
-Azt hittem elég közel állunk egymáshoz, hogy az ilyeneket megbeszéld velem! Így hogy védjelek meg a Greg féléktől!?- szinte hallatszott a csalódottság a hangjában.
-Liam! Nem fogom veled kibeszélni a szerelmi életem ezen részleteit! Jesszus!
-Miért nem!?- vágta rá reflexből.
-Mert csak! - Mert így is jobban vonzódom hozzád mint testvérekként szabadna! -A vitát lezártam.- ebben a percben nyílt az ajtó és Anya az orvossal az oldalán tért vissza.
- Jó estét Allison! Örömmel látom, hogy magához tért. Dr. Michels vagyok. De hívj nyugodtan Dr. Robnak- sármos volt. Egy igazán jó képű fehér köpenyes.
- Jó napot Dr. Rob!- köszöntem a körülményekhez képest a lehető legvidámabban.
- Hogy érzi magát Ms. Wallace?- mosolygot, de láttam a szemében, hogy nem jó hírekkel fog nekem szolgálni.
-Köszönöm szépen, a körülményekhez képest jól! Habár a sínek miatti mozgáskorlátozás kissé zavar.
-Na igen. Nos, a szüleinek sem mondtam még, azt kérték várjuk meg Önt a diagnózis megosztásával.- Dr. Rob körbe tekintett mindnyájunkon. Apa pont akkor lépett be a folyosórol amikor az orvos megszólalt volna. Láttam a tekintetében a reményt megcsillanni, és mintha könnyeket is. Leonard Wallacet még soha senki nem látta sírni; mostanáig.
-Szia Apa!- ő is odajött az ágy mellé és megsimogatta a fejem búbját, ahogy kiskoromban annyiszor tette.
-Szervusz Drágám! Annyira aggódtunk érted!- mondta, továbbra is a könnyeivel küszködve.
- Tudom Apa, de már itt vagyok. Dr. Rob épp most készült megosztani velünk az eredményeket.- ránéztem az orvosomra és követve az én tekintetem mindenki szinte egy emberként fordult felé.
- Amennyiben láthatják Allison egész teste sínben van. Ez azért volt fontos, mert az esés következében Ms. Wallace gerinccsatornájából kimozdult egy idegszál ami összeköttetésben van a nyak, így az agy egy adott részével is. Ms. Wallace, amint megmozdul az az idegszál kiválhat a csatorna további részeiből vagy akár el is szakadhat, így vívén végbe egy teljes agyiinfarktust a szervezetben, ami akár végzetes is lehet.- ennél a kijelentésnél az egész családom egy emberként szisszent fel, vagy épp rázta meg őket a zokogás. Dr. Rob érdeklődőn pillantott rám, hogy vajon megértettem e az előbb elhangzottakat. Persze. Megértettem. Csak éppen még felfogni nem sikerült. Hogy szó szerint egy hajszál választ el a haláltól. Pontosabban inkább egy idegszál.
- Megértettem.- válaszoltam az orvosomnak, abban reménykedve, hogy a következőkben talán jobb hírekkel is tud majd szolgálni.
- Ezt a kis idegszálat minél előbb vissza kell helyeznünk a gerinccsatornába, mielőtt nagyobb baj történik. Hosszú műtéti beavatkozás lesz, a legjobb idegsebészeink fognak dolgozni veled, de a siker még így sem garantál. Még ha az infarktusok esélyét sikerül is nullára redukálni, adódhatnak más, akár már most fennálló problémák.- ezen elgondolkodtam. Mik lehetnek azok a más problémák? Aztán inkább úgy döntöttem rákérdezek.
- Szóval ezzel azt akarja mondani, hogy az infarktuson kívül, más ideg problémák is adódhatnak?
- Nem, Allison. Azt akarom mondani, hogy lehet soha többé nem fogsz tudni járni, vagy akár lábra állni.- a vér egycsapásra kifutott az arcomból. Úgy éreztem az erőm elhagy és elsötétül körülöttem a világ. Elájultam.