A rádióból szól a zene, szinte ütemre mozognak a fák, fúj a lágy szellő. El sem hiszem, hogy nemsokára otthon vagyunk. Vagyis... nem otthon, hiszen már nem lakunk Hawkinsban. Nemsokára láthatom a barátaimat, nemsokára talán játszhatunk a partyval D&D-t is. Nagyon hiányzott már ez a környék. Igaz, hogy csak három hónapja jöttünk el, de nagyjából minden megváltozott. El-lel kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, de még mindig nem érzem úgy, hogy ő is a családunk része lenne. Anya nagyon szereti, úgy kezel minket, mintha mindhárman édestestvérek lennénk. Én megpróbáltam mindent, hogy kicsit többet megtudjunk egymásról, de El nem nagyon beszél, főleg nem velem. Az elején beszélgettem vele, viccelődtem is, talán mindent megpróbáltam, de nem kommunikált velem. Levegőnek nézett. Nem értettem mi lehet a baja, de már feladtam. Én nem értek meg senkit sem. Itt egyetlen barátom sincs, de nem számít, egyedül is elvagyok, ahogy mindig is elvoltam. Vannak, akik folyton piszkálnak azért, ahogyan öltözködöm, ahogyan viselkedem. Néha kicsit jobban, néha kevésbé, de azért bánt az egész, de ezzel nem tudok mit kezdeni, nem merek nekik visszaszólni. Általában azzal próbálok magamon segíteni, hogy egy rajzba ölöm a gondolataimat, vagy néha csak kisírom magam. Múltkor amiatt tört rám, hogy ránéztem a békaplüssömre. Nem tudom, hogy kitől kaphattam, szinte óvoda óta megvolt, de nem is emiatt kezdtem el a sírást. Mikera emlékeztetett. És persze a többiekre is. Az is lehet, hogy azért rá emlékeztet, mert azt a plüssöt Miketól kaptam. Nem. Nem valószínű. Dehogyis! Ki adna a legjobb fiú barátjának egy plüssöt? Hülyeség...
- Mi a baj, Kicsim? Nemsokára ott vagyunk, örülnöd kéne! - szakította meg anya a gondolatmenetemet.
Valószínüleg azért kérdezte meg, mert túlságosan belemerültem a gondolataimba, és kicsordult a szememből egy könnycsepp. Gyorsan le is töröltem, hogy El ne láthassa.
- Semmi, semmi. Már nagyon örülök... csak gondolkoztam. Bocsánat. - dadogtam.
- Hányszor mondjam el, hogy ne kérj mindig mindenért bocsánatot? Felesleges. - mosolygott rám.
- Öhh... bocsánat. Vagyis, ömm... semmi.
- Min gondolkoztál? - vágott közbe El.
- Öhhm... semmi.
Éreztem, hogy a sápadt bőrszínem elkezdett átváltozni vörössé, ezért próbáltam úgy hajolni, hogy nehogy észrevegye valaki. Eközben odaértünk a Wheeler házhoz, az autóból is kiszálltunk. Éppen indultam volna segíteni anyának, de El visszarántott a karomnál fogva, kicsit arrébb is húzott, hogy beszélgessünk.
- Will. A barátok nem hazudnak egymásnak.
- Igen... tudom.
- De akkor mondd el! Kérlek.
- De miért érdekel ez téged ennyire? Most miért vagy rám kíváncsi, ha eddig bármikor is hozzádszóltam, egyszerűen csak levegőnek néztél? Nem bírtad volna ki ezt az alkalmat is úgy, hogy nem szólsz semmit? Egyenlőre még nincs itt se Mike, se Max, hogy bármit is segítsenek neked, vagy fogalmam sincs, de ha a közelükben vagy, mások mintha nem is léteznének! Nyáron bárhol is voltunk, mindenki senkibe vett engem, mert Te voltál a középpontban, mint mindig, emiatt nem tudtunk játszani se, mert Te voltál a téma. Mindig te vagy az! Nem tudtunk úgy elmenni a plázába, hogy ne neked keressünk valami hülyeséget, kiengesztelés képpen, mert neked nem volt jó, ha egyetlen egy nap nem látjátok egymást Mikekal! Most is az lesz, hogy meglátjátok egymást és elkezditek egymást falni! Mást úgysem tudtok csinálni soha! - vágtam hozzá, de itt abbahagytam.
Erre nem válaszolt semmit, hirtelen mindkettőnk lefagyott. Semelyikünk sem szólt semmit. Nem értettem, ez miért vagy hogyan szaladt ki belőlem. Szinte már nem is emlékszem, hogy mit mondtam. Remélem, hogy nem mondtam semmi olyasmit, amivel megbánthattam.
- Figyelj, El. Én.. én nem akartalak megbántani. Egyszerűen csak kijött. Sajnálom. Tényleg sajnálom!
Hezitált egy kicsit, aztán csak annyit mondott, hogy "Segítsünk anyukádnak kipakolni. Egyedül nehéz ennyi minden." Remek...Anya bekopogtatott a bejáratiajtón, majd egy kis idő múlva Mike anyukája nyitotta ki az ajtót. Üdvözölt minket, és szólt a családnak, hogy megjöttünk. Nancy rohant le a lépcsőn, szinte majdnem le is esett onnan. Mikor odaért a bejárati ajtóhoz, csak Jonathant kereste, de ő sajnos nem kapott szabadnapot, hogy eljöhetett volna velünk. Emiatt szomorúan, de visszament a szobájába. Azt hittem más is rohan, de nem jött senki.
- Van egy vendégszobánk, ott aludhatsz Joyce, a gyerekeknek pedig talán Mike szobájában van hely. Nem vagyok benne biztos, kész rumli az a szoba. Gyere, - szólt anyának. - adj egy kicsit a cuccokból, felvisszük a szobádba.
- Hol van Mike? - kérdezte El.
- Valószínűleg a fiúkkal, de manapság már fogalmam sincs arról, hogy melyik gyerekem éppen merre jár. - nevetett.
- És mikor fog jö...
Be se tudta fejezni a mondatát, hiszen éppen ekkor rohant be Mike az ajtón, és egyből letámadta Elt. Olyan hevesen csókolóztak, hogy majdnem kiugrott a szívem a helyéről, szinte alig kaptam levegőt. Tudtam, hogy ez lesz. Közben megérkezett Max, Lucas és Dustin is, de alig tudtam köszönni nekik, muszáj volt kirohannom a mosdóba, nem bírtam ezt az egészet. Becsaptam magam után az ajtót, és próbáltam egy rongy segítségével bevizezni az arcomat, hogy egy kicsit lenyugodjak, de nem nagyon ment. Folyamatosan láttam magam előtt azt a képet, mikor beront az ajtón, konkrétan egymásba simulnak és megállás nélkül smárolnak. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből... Hallottam, hogy valaki közeledik a mosdó felé, ezért próbáltam úgy tenni, mintha csak valami betegség miatt lennék rosszul, vagy valami. Pechemre épp Mike jött utánam. Ki más is lett volna? Csak ő az, aki talán törődik velem ebből a társaságból. Mindegy is. Éreztem, ahogyan a kezét rácsúsztatta a vállamra. Teljesen kirázott a hideg. Alig bírtam megállni a talpamon.
- Hé, jól vagy? - kérdezte azzal a lágy hangjával, amit sose tudok kiverni a fejemből. Fenébe.
- Ömm... persze, csak nem éreztem jól magam. - magyaráztam.
- Biztos?
- Persze.
Láttam rajta, hogy fontolóra veszi azt, hogy kimenjen e, vagy még ne. Teljesen ösze volt zavarodva. De az a baj, hogy kettőnk közül nem ő volt az egyetlen...
- De tényleg? - kérdezte meg végül. - Nem akarod, hogy...
Aztán itt el vesztem gesztenyebarna szemében, olyan csodálatos! Aztán néztem a szeplőit. Olyan szépen táncot jártak az arcán. Aztán akaratom ellenére egy kicsit elidőztem a száján is. Próbáltam nem azt nézni, én tényleg próbáltam, de egyszerűen nem lehet nem azt figyelni!
- Will! - szólt rám. Valószínűleg egy sokáig nem figyeltem rá. Akkora egy idióta vagyok!
- Igen? Őőő.. bocsi, nem figyeltem. - kezdtem kicsit izgulni, nagyon remélem nem vette észre, hogy éppen kielemeztem azt a gyönyörű arcát. Annyira remélem!
- Azt kérdeztem, hogy nem akarod-e, hogy keressünk valami gyógyszert, vagy valamit?
- Nem, nem kell semmi, köszi.
Mondta, hogy oké, aztán otthagyott. Visszavettem a rongyot, megtörölgettem vele mégegyszer az arcomat. Mikor kimentem, megöleltek a többiek, aztán mindannyian lementünk az alagsorba.
YOU ARE READING
it can't be..
FanfictionA történet a harmadik évad után játszódik. (félbehagyott story)