Léptek (Steps)

I. Amikor meglepnek

*Skylar*

Egy lány. Egy remegő kéz. Egy könnyektől csillogó gyönyörűen zöld szem. Ismételt álmodozásom már-már irritálóan gyors szívdobogással ébresztett fel.

Kémia órán ülve újra magával ragadott a „mi lenne, ha” gondolatsor. Mint mindegyiken. Csakhogy a tanárnő most egészen figyelmes lehetett, hogy észre vette álmodozásom. A szerves vegyületekről való magyarázása közben megjegyezte, hogy óra után maradjak benn, mert szeretne velem elbeszélgetni a matematika eredményeimről. Igen, ő a matek tanárom is és igen, nem éppen teljesítek jól a tantárgyaiból.

A csengőszó után az összes diák egy szempillantás alatt eltűnt a terem öt méteres körzetéből is. Kivéve egyet. Az ajtóban állva várt és figyelt. Egy pillanatra végig futott az agyamban a gondolat, hogy talán engem vár, amikor ezt megszakítva Mrs. Brown belekezdett mondandójába.

- Nem szeretném, ha a rossz jegyeid miatt az edző nem engedne a csapatod közelébe sem. Tudom, hogy a sport az életed, te pedig tudod, hogy a férjem allergiás a rossz jegyekre – mondta barátságosan.

Állj! Még mielőtt felmerülne benned a kérdés: Igen, Mrs. Brown az edző felesége.

- Igen, tudom – feleltem félve, vajon mire akar kilyukadni.

- Éppen ezért – folytatta – megkértem Abigail-t, hogy hetente háromszor veled tanuljon, hátha segítséggel többre jutsz.

Az állam körülbelül a földet súrolta. Nem-nem, te kis téveszmés. Nem azért, mert megkérte Őt. Hanem mert Ő igent mondott. Igent, érted? Ez talán azt jelenti, hogy Ő is érez valamit irántam? Vagy csak jó fényben akar feltűnni a tanárai előtt?

- Köszönöm, Mrs. Brown.

- Na, gyerünk szünetre, lányok! – hessegetett ki bennünket mosolyogva a teremből.

Félve néztem a zöldszemű gyönyörűségre, mire ő diplomatikusan szólt hozzám:
- Ma délután 2 órakor a könyvtárban. Hozz négyzetrácsos füzetet!

Azzal elfordult, én pedig ott állva értetlenül néztem, ahogy elsétál, majd eltűnik a kanyarban. Hát nem meglepő?

A nap további részében még annyira sem tudtam koncentrálni, mint korábban. Az agyam egyre csak a délutáni „randevún” járt. Hogyan lehetne előre pörgetni az időt?
Ha más nem, legalább legjobb barátnőm, Jay tartotta bennem a lelket a szünetek során.

- Na és mit tanultok? – kérdezte, bár látszólag cseppet sem érdekelte.

- Azt nem mondta – válaszoltam idegesen.

- Ne aggódj már, Sky – veregette meg a vállam bíztatóan -, biztos, hogy nem okvetlen akar tanítani egy idiótát.

Megforgattam a szemem, mire elnevette magát.
- Köszönöm szépen, ezt bóknak veszem – nevettem már én is.

Az óra pokolian fájó lassúsággal ugrotta át a másodperceket, perceket, majd órákat. Az utolsó óra végére teljesen kimerítette az agyamban leforgó lehetőségeket. Miért mondott igent? Lehet, hogy egyszerűen csak társaságra vágyik, nem számít kiére. Vagy csak szeretne jóban lenni a suli egyik legjobb arcával.

- Megint egoista fejet vágsz – suttogta Jay. – Ismét ő jár a fejedben... arra gondoltál, azért lógna veled, mert „híresség” vagy.

- Méghogy én, hah – játszottam sértettet levegőbe vésett idézőjelei láttán. Aztán kicsengettek. Aztán féltem.

A folyosóra megszámolhatatlan mennyiségű diák sietett ki termeikből. Néhányuk még a könyveit sem rakta szekrényébe, csak rohant. Én nem rohantam sehová. A tudat, hogy az óra csak 20 perc múlva üti meg a délután kettőt erősen hasított az agyamba. Egy füzetet magamhoz véve célba vettem az iskola tágas, három szintes könyvtárát, amely szinte minden valaha volt író és költő emlékét őrizte. Ablaka hatalmas, ezzel kellő mennyiségű természetes fényt adva a kényelmes olvasáshoz. Régebben imádtam ide járni, azonban a foci minden szabadidőmet felemésztette az utóbbi három évben.

A karórámra néztem. Tizenkét perce elkezdődött a „magánórám” Abigail-lel, azonban ő még nem bukkant fel. A várakozás csak tovább fokozta az izgalmam. Eltelt a tizenharmadik perc, majd még egy és még egy, s amikor már távozásra készülve felálltam, egy ismerős hang megszakította a folyamatot. Hangjára azonnal reagáltak a pillangóim. Eljött.

- Skylar... – kezdte, amikor megfordultam, s zöld szemeibe néztem. Ajkai beszédre nyíltak újra, tekintetem azonnal oda szegeződött. Vérzés és jókora púp.

- Ki tette? – méreg és bosszúvágy öntött el, öklöm ökölbeszorultával hangom elmélyült.

Idegesen, mosolyogva nézett rám.
- Csak egy lány... semmiség, ne-nem számít – tekintete kerülte arcomat, ahogyan mondta.

- Kérlek... mondd el.

- Mit számít? Hiszen haverok vagytok. Majd elmondja neked, hogy én kezdeményeztem. Azonban ő volt az, aki nekilökött az ajtónak, csak hogy kiküszöbölje az unalmát... – hadarta el egy levegővétellel.

- Haverom? Mégis melyik? – a kérdésre azonban szinte egyértelmű volt számomra a válasz. – Katy?

- Katy... – ejtette ki a nevet gúnnyal a hangjában. – Ha a vörös hajú szörnyetegre gondolsz, akkor igen, ő.

Katy volt a suli legnagyobb gyalázója. Szabadidejét a csapattal, legjobb barátnőjével, Bri-vel vagy a nála okosabb emberek piszkálásával töltötte.

- Megölöm... istenigazán halott lesz... – mérgem egyre csak nőtt és nőtt. Úgy éreztem éppen itt az ideje, hogy Katy és talpnyalói megtanulják, hol van a helyük.

- Egyáltalán nem szükséges... – mondta a fiatalabbik lány, újabb ideges mosolyt ejtve.

- De az! Igenis szükséges... Itt van még?

- Parkoló...

Egy terv ötlött a fejembe. Nem nagy terv, csupán annyi, hogy a fekete földig döngölöm.

- Gyere – mondtam, s a csuklóját megragadva mintha kisebb energialöket szaladt volna végig a testemen. Csuklóját egészen addig nem eresztettem el, amíg a parkolóban szembe nem találtam magam hét emberrel. Katy és a sleppje.

A lányra nézve az idegesség még erősebbé vált bennem.
- Katy! Miért tetted ezt vele? – kérdeztem tőle idegesen.

- Ó, drága Skyler... vigyázz, még a végén megtudja, mit érzel iránta – hangjából virított a gúny. Nem akartam megütni, azonban az öklöm suhanva ütközött az orrával.

Katy könnyei patakokban folytak le az arcán, míg a többiek döbbenten álltak és nézték a zokogó lányt. Micsoda „barátok”...

- Talán csak bocsánatot kellett volna kérned tőle. Nem mintha nem tehetnéd meg most is, azonnal – mondtam parancslóan, s odanyújtottam Katy-nek egy zsebkednőt. A lány megtörölte vele könnyekben ázó szemeit, majd a mögöttem álló csendes, meglepett lányra nézett.

- Sajnálom, A... – könnyei még mindig csordogáltak.

Abigail-re nézve egyfajta sajnálatot láttam a szemeiben.
- Semmi baj. Már nem fáj annyira...

Túl jó szíve van.

- Katy... – néztem a lányra.
- Igen?
- Ha még egyszer bántani meri valaki... – kezdtem el, s kezeim újra ökölbe szorultak. – eljövök érted és rajtad is leverem.

- Sky... tényleg nagyon sajnálom!

Hallva és látva őt úgy tűnt, igazat mond. Azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy azt higyjék, egy ilyet csak úgy elengedek. Nem tehetem! Mindig is utáltam, ha valaki hobbiból gúnyolt és bántott másokat. Ez nem helyes!

- Sajnáld is – mondtam, ezzel számomra a beszélgetés véget ért. – Abby, nálad vagy nálam fejezzük be, amit még el sem kezdtünk?

A lány szemében különös fény villant, mintha félre értette volna a kérdésem.

- Mármint a tanulást – javítottam ki magam, erre reakcióul egy gyönyörű mosolyt kaptam.

- Nálad – válaszolta, hívogatóan intett, elindulva a kocsija felé.
A motoromra pattanva egészen a házamig vezettem. Az idegesség a gyomromból szinte teljesen eltűnt, újabb adag izgalom váltotta fel.

Vajon mit gondol rólam? Kedvel vagy talán tetszem neki?