Bizonyosság

Kettő

- Még mindig nem értem, hogy bírod megenni azt az izét! -mondta apám. Már legalább százszor elhangzott a szájából ez a mondat,
de most kivételesen nem viccelt, mert fintorgott hozzá.
- Tömény és édes! Tele van cukorral és keményítővel, a szénhidrátról nem is beszélve!
- Azt akarod mondani, hogy fogynom kéne?
Az aprócska konyhában ültünk, ahol két ember alig fér el. Itt üldögéltünk azóta, hogy hazaértünk a ballagásról. Teljes csendben
tettük meg hazafelé az utat. Apám a kocsiban csak egyszer szólt hozzám, amikor a bajsza alatt motyogva gratulált. Már vagy egy órája
ültem ott vele, és egyfolytában a telefonomat nézegettem, hogy kaptam-e már Kyle-tól üzenetet. Sosem gondoltam volna, hogy valaha
ennyire fogom várni a vele való találkozást, de aznap este mindent megadtam volna azért, hogy kijussak a házból.
Bish viszont írt nekem:

Gratulálok, kölyök! Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni, de itt a főnök a nyakamon, és tudod, hogy gyakornokként nem lehet túl nagy a szám! De szeretlek, és alig várom, hogy lássalak! ígérem, nemsokára meglátogatlak!

- Ne már! - dörrent bele az apám hangja az örömteli pillanatba.
- Ne legyél már ilyen érzékeny, nem is ezt mondtam! Csupán azt, hogy nem tesz jót az egészségednek!
- Apa, gyerekkorom óta majdnem minden nap eszek egy mézes csigát, akárcsak több millió másik amerikai! Az tuti, hogy nem halálos.
- Ne gúnyolódj, Maggie! Csak azt mondom, hogy oda kell figyelned a súlyodra, nehogy egy nap majd ne tudd már kordában tartani! Anyád is mindig azt mondta...
- Na, ezt most hagyd abba! Nem érdekel, mit mondott az a nő rólam! Elhagyott, úgyhogy egyáltalán nincs beleszólása!-Nem is érdekli Anyám mindig figyelemmel kísérte a súlyomat. Korábban azt hittem, hogy ez csak az anyai törődés egyik megnyilvánulása. Most már tudom, hogy igazából mire gondolt, amikor folyton a súlyomat emlegette. Viszonylag alacsony vagyok, úgy százhatvan centiméter. Anyám folyton azt hajtogatta, hogy figyeljek oda magamra, és sportoljak valamit, például csatlakozzak a pomponcsapathoz. Végül, a középiskola második évében kiléptem. Ugyan beválogattak a csapatba, de anyámnak nem tetszett a rövidnadrág, amit hordanunk kellett. Mindig is meg voltam elégedve az alakommal. Nem vagyok kövér. Nem vagyok az a fajta, aki folyton panaszkodik és sír, ha fürdőruhát kell felvennie. Ráadásul még senki sem vélekedett negatívan az alkatomról. Különösen nem Chad, aki örült, hogy igazi kaját eszek, és normálisan nézek ki, én meg sosem kérdeztem, hogy kövérnek tart-e, amikor úgy esett, hogy éppen előtte öltöztem át. Senki másnak, egyedül anyámnak volt problémája a súlyommal, amit folyton hangoztatott is.
Mégsem engedtem, hogy elvegye az önbizalmam. Most meg apám kezdi ugyanazt a szarságot?
- Dehogyisnem! Mi nem adtuk meg neki azt, amire szüksége lett volna. Kihasználtuk. Velünk marad, ha sokkal...
- Ha sokkal mi? Ha sokkal tökéletesebbek vagyunk?
- Tudod, hogy értem!
- Nem. Nem azért szeretünk valakit, mert teljesíti az elvárásainkat! Nem azért szeretünk valakit, mert tesz értünk, vagy jól néz ki mellettünk. A szeretet vak, nem kérkedik és nem hivalkodik. Nem ismerős, apa?
- Pontosan tudom, mi áll a Bibliában, Maggie! De téged mégis mióta érdekel Isten szava? - Ez elegáns visszavágás volt. Tényleg
egyetlen vasárnap sem voltunk templomban anyám távozása óta.
-Anyád szeretett minket, de mi nem mutattuk ki felé a szeretetünket annyira, hogy az itt tartsa. Kudarcot vallottunk!
Felálltam az asztaltól. Nem érdekelt, hogy Kyle még nem írt. Ránéztem erre a szomorú és megkeseredett, sápatag, sovány férfira. A tengerészkék ingje összegyűrődött, zsíros fekete haja rendezetlenül simult a fejére.
- Szeretlek, apa, de nem fogom magamat hibáztatni anyám tettéért! Most megyek. Egy barátommal találkozom. Nem maradok sokáig!
- Chaddel?
- Nem, nem Chaddel. Őt most nagyon leköti, hogy minél előbb elhúzhasson ebből a városból.
- Hát, jó neki! Tudhattad, hogy ez egyszer bekövetkezik. Tanulhatnál pár dolgot attól a fiútól! Szerintem nem voltatok egy súlycsoportban. Talán ezért sem működött a dolog. Realistábbnak kellene lenned, Maggie! Túl sokat vársz az emberektől - motyogta.
- Na jól van, apa! Szia!
Otthagytam. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Magamra kaptam a
zöld katonai dzsekimet az előtérben álló fogasról. A zsebébe süllyesztettem a telefonomat. Megnéztem magam a tükörben. Jól emlékszem arra a tükörre. Ezüst keretes, hatalmas, antik darab. Apám vért izzadva tuszkolta be a kocsiba, miután anyám megvette egy eldugott régiségkereskedésben. Belenéztem a tükörbe. Végignéztem a végén kicsit hullámos, világosbarna hajamon, amely lágyan omlott a vállamra. Belenéztem a zöld szemekbe. Szemrevételeztem az orromon és az arcomon lévő szeplőket és a napbarnította bőrömet. Ugyan nem vagyok észbontóan dögös, de azért csúnya sem, nem is értem, miért nem vagyok elég jó senkinek!Átnéztem a hátizsákomat, és megtaláltam benne a tízdollárost. Emlékeztem, hogy ott kell lennie. Belegyömöszöltem a zsebembe a telefonom mellé, és kiléptem az ajtón. Kint hideg, nyirkos idő fogadott. Az utcai lámpák fénye különös,
ködös derengésbe vonta az utcát. Elindultam a Broad Streeten. Eggyel arrébb volt a főutca. Egész életemben itt éltem, nem messze a városközponttól. Sosem volt autóm, de nem is volt rá szükségem. Mindenhova gyalog jártam, még a bisztróba is, ahol dolgoztam, az is csupán öt háztömbnyire volt tőlünk. Most azonban nem a bisztróba mentem. Fogalmam sem volt, hova tartok, csak ki akartam szabadulni a házból. Az apám teljesen megváltozott. Régebben jól kijöttünk egymással: együtt játszottunk,
együtt jártunk moziba, együtt főztünk vagy gereblyéztük össze a kertben a leveleket. Egy tipikus tennessee-i család, az egyik felsővárosi
utcából. De amikor anyám lelépett, vele együtt mintha az apám is elhagyott volna. Korábban ugyanis sosem tett volna megjegyzést a súlyomra, merthogy nem is volt vele problémája, és az biztos, hogy nem ülte volna végig szótlanul a ballagásomat. Soha nem engedte volna, hogy munkába álljak, és én keressek pénzt magamra, csak mert őt túlságosan maga alá temeti a szomorúság ahhoz, hogy a munkával foglalkozzon. Nem ugyanaz az ember volt, pedig nagyon hiányzott.
Van egy bátyám is, Bish, akit a szüleim örökbe fogadtak, de ő már rég kirepült a családi fészekből. Nyolcéves voltam, amikor a szüleim
elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy árvát: egy sok árvaházat megjárt, tizenhat éves fiút, aki nagyon örült, hogy ennyi idősen sikerült végre normális otthonra lelnie.
Kezdettől fogva kedveltem, és ő is engem. Mindenhova követtem, ő pedig szó nélkül tűrte, hogy folyton a nyakán lógjak. Sokat játszott
velem, meg vásárolni vitt. Én segítettem neki beilleszkedni az ifjúsági hittancsoportba, mert korábban még sosem járt templomban. Elnyert viszont egy művészeti ösztöndíjat, és New Yorkba költözött. Jelenleg egy ügyvédi irodában dolgozik gyakornokként valami pasasnak. Ritkán látjuk egymást. Néha SMS-ezünk, de eléggé elfoglalt, nekem meg nincs más témám, mint hogy mennyire szívás az élet nélküle. Odaértem a lámpához. Vártam, hogy zöldre váltson, és átmehessek. Rajtam kívül egy srác is várakozott még ott, háttal nekem, zsebre dugott kézzel. A fülhallgatójából hangos zene szólt, ő pedig a zene ritmusára ingatta a fejét. Hátranézett, félénken elmosolyodott, és odabólintott, majd elfordult. Ismét ránéztem a telefonomra, de láttam,
hogy nem kaptam üzenetet. Eltűnődtem, vajon miért bosszant ez ennyire? Kezdetben nem lelkesedtem annyira az ötletért, hogy Kyle-lal
randizzak, de most semmi másra nem tudtam gondolni. Úgy döntöttem, hogy amíg várok, iszom egy kávét. Ha Kyle nem is ír, legalább beülök valahova. Talán olvasgatok egy kicsit a
telefonomon, mielőtt hazamegyek. Zsebre vágtam a mobilt, és még épp időben néztem fel. A lámpa zöldre váltott, és a srác úgy lépett le a járdáról, hogy körbe sem nézett. Láttam, hogy befordul felénk egy piros kamion. A sofőr balra nézett, de közben jobbra fordult. Olyan gyorsan történt minden, hogy gondolkodni sem volt időm. Ösztönösen cselekedtem. Előrerohantam, megragadtam a srác kabátját, és minden erőmmel hátrarántottam, épp idejében, hogy a kamion elhúzzon az orrunk előtt. Hátraestünk. Rajtam landolt, a hátizsákja keményen az arcomba nyomódott, de annyira, hogy még a levegővétel is fájt.
Fékcsikorgást hallottam, és láttam, hogy a kamion egy kicsivel lejjebb megáll. A sofőr kikiabált néhány káromkodást az ablakon.
Hülye kölykökről szónokolt, de sokkal cifrábban fogalmazott, aztán elhúzott.
A srác azonnal legurult rólam. Kivette a fülhallgatót a füléből, és aggódva rám nézett.
- Jól vagy?
- Azt hiszem, igen - nyögtem ki.
- Nem hiszem el, hogy ilyen hülye voltam! Me...megmentetted az életemet!
- Semmiség! Szerencse, hogy itt voltam!
Kissé közelebb hajolt, és felszisszent, amikor félresöpörte a hajam.
- Van egy vágás a fejeden! - mondta elfulladva, és egy kicsit kábának tűnt.
- Tényleg? - Odanyúltam, és összerándultam, ahogy a sebhez értem. Az ujjam valóban kissé véres lett, de nem tűnt olyan súlyosnak.
- Tényleg! Nyugi, semmi komoly, csak egy kis dudor.
Megpróbáltam felállni, de a fiú a vállamra tette a kezét, és visszanyomott a földre.
- Nana! Várj egy kicsit, jó? Legalább hadd hívjam ki a mentőket! Ha bármi bajod lesz, azok után, hogy megmentettél...
- Erre tényleg semmi szükség! Jól vagyok!
Összevonta a szemöldökét. Egy kicsit tétovázott. Úgy szorítottaössze a száját, mintha önmagával viaskodna. Ránéztem a lámpa szűrt fényében. Magas volt, de azt már korábban is észrevettem, magas és széles vállú. Hullámos, barna haja kócosán lógott a fülére és a homlokába. A szeme világos volt, kék vagy talán mogyoróbarna.
Nagyon tetszett, ahogy az ajkát aggódva harapdálta. Kapucnis, szürkepulcsit viselt, amelynek elején hatalmas, narancssárga betűkkel a VOLS felirat virított. Csodás, tehát a Tennessee-i Egyetem egyik focistájával van dolgom!Ez volt az egyik legnagyobb gondom Chaddel. Mindenáron Floridába akart menni, hogy az ottani focicsapat tagja lehessen, holott itt volt helyben a Tennessee-i Egyetem. Az apja is Floridában járt egyetemre, Chad pedig az ő nyomdokaiba akart lépni, amit meg is ének, de bántott, hogy a kedvemért még csak átgondolni sem volt hajlandó a döntését.A sráccal összeakadt a tekintetünk. Csak ültünk a járdán, és néztük egymást. A szája sarka mosolyra görbült. Ez kissé nyugtalanított.
- Legalább hadd kísérjelek el a kórházba! - Hátrafésülte a hajam, és közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a sérülésem. Hallatszott, hogy a
közelsége miatt szaporábban veszem a levegőt, erre minden bizonnyal ő is felfigyelt. Újra a szemembe nézett, és még közelebb hajolt.
- Nem annyira csúnya, de... legalább hadd értesítsek valakit! Attól jobban érezném magam! - mondta gyengéden.
- Nincs, akit értesíthetnék - motyogtam, de amikor megláttam az arckifejezését, azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám
- De jól vagyok, tényleg!
- Annyira örülök, hogy itt voltál! Nem is tudom, miért nem néztem körbe! Sajnálom, hogy megsérültél miattam! Biztosan megütöttelek a hátizsákommal, amikor rád estem. Elég határozottan megrántottál! -
mondta, és elmosolyodott. Annyira megbabonázott, hogy nem tudtam róla levenni a szemem. Amikor látta, hogy szóhoz sem jutok, még szélesebben elvigyorodott, aztán felkuncogott, amikor végre megszólaltam.
- Nos, igen. És te, te jól vagy? - kérdeztem, amire rábólintott.
- Tényleg senki sincs, akit felhívhatnék? A szüleid? A barátod?
- Apám úgysem jönne el értem, és a barátommal... már nem vagyunk együtt. Nem lenne túl jó ötlet pont őt hívni!
- Mert nem jönne ide?
- Dehogynem, de pont ezt nem akarom Látszott rajta, hogy zavarban van, de el is ámult a hallottakon.
- Jól van! Akkor elfogadom, hogy ebben lehet valami, és nem csak képzelődsz, amiért beütötted a fejed!
Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig a járdán ülünk, egymással
szemben, a város közepén.
- Semmi bajom! Jól vagyok, tényleg... és sajnálom, hogy feltartottalak - dadogtam, miközben a fülem mögé tűrtem a hajam.
- Te most viccelsz? Megmentetted az életem! A legkevesebb, amit tehetek, hogy elkísérlek! Hadd segítsek! - Finoman megfogta a karom, és talpra segített. Addig nem engedett el, amíg meg nem győződött róla, hogy biztosan állok a lábamon. - Jól vagy? Nem látsz homályosan vagy csillagokat, esetleg fekete pontokat?
- Jól vagyok!
- Hova indultál?
- Igazából sehova. Üzenetet várok valakitől, és nagyon muszáj volt kicsivel korábban eljönnöm otthonról.
- Te is ott voltál a ballagáson?
- Igen! Én is megkaptam a bizonyítványom!
- Tényleg? Pedig túl fiatalnak látszol ahhoz, hogy végzős legyél!
- Tizenhét vagyok. Pár hét múlva itt a születésnapom. Egy évvel korábban végeztem egy különbözeti vizsga miatt.
- Értem! Tehát egy zseni mentett meg. Ez egyre izgalmasabb! -mondta vigyorogva.
- Nem vagyok zseni! - nevettem el magam. - Csak szeretem a sulit, és élvezem a dolgozatírást. - A fiú arckifejezése mindent elárult.
- Tudom, tudom! Most azt hiszed, hibbant vagyok. De nem tudom, valahogy örömömet leltem a tanulásban.
- Csak lelted?
- Hosszú történet! Szörnyű évem volt!
Bólintott, és nem feszegette tovább.
- Nem is vagy olyan hibbant! - Közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta: - Én például imádom a geometriai alakzatú gyorsasági edzéseket! De tényleg!
Felvontam a szemöldököm, és megrökönyödést színlelve eltátottam a számat.
- Nem mondod! Őrület!
- Ja!
- Akkor inkább te vagy a hibbant!
- Hé, te! - Mindketten elnevettük magunkat, és egymásra mosolyogtunk. - Szóval, hova vigyelek?
- Nyugi, boldogulok egyedül is! És te hová indultál?
- A nagybátyámhoz, pár utcával arrébb. Az unokatesóm is végzős.
A szüleim is eljöttek, már ott vannak a családi összejövetelen. Tudod,hogy megy ez!
- Persze! - feleltem, de fogalmam sem volt róla.
- Hogy hívják az unokatestvéred?
- Kyle Jacobson.
Ezúttal tényleg leesett az állam a csodálkozástól.
- Kyle az unokatestvéred?
- Miért, ismered? Naná, persze, hogy ismered!
- Igen. Már időtlen idők óta barátok vagyunk. Pont Kyle üzenetére várok! Azt hittem, hogy a parti öttől hétig tart.
- Úgy is van! Én csak kicsit kiugrottam friss levegőt szívni. Nem bírok annyi Jacobsonnal sokáig egy légtérben lenni. - Zsebre tette a kezét, és vállat vont. Úgy tűnt, hogy zavarban van. - Szóval, te vagy az a titokzatos lány, akivel Kyle randira készül! Folyton rólad beszél.
- Ez nem is randi! Vagyis... talán az. De csak barátok vagyunk! Rendes srác.
- Hát, hadd áruljam el, hogy Kyle szerint meg randi, és ő nem csak a barátod akar lenni, abban biztos vagyok!
Az ajkamba haraptam, mire ő szomorúan rám mosolygott.
- Tényleg? Pedig nem akartam, hogy hamis reményeket tápláljon.
- Csak szerettem volna kimozdulni, és Kyle már korábban is hívott, hogy menjünk el együtt valahova. Nem akartam megint visszautasítani...
szóval, érted?-Bólintott, és a tarkóját kezdte masszírozni. A haja a homlokába hullott, én pedig erős kísértést éreztem, hogy félresöpörjem a kósza tincseket. Annyira vágytam rá, hogy az ujjaim valóban bizseregni kezdtek, de ökölbe szorított kézzel megálljt parancsoltam magamnak.
Sosem voltam, úgyhogy most sem leszek az a lány, aki azonnal elájul egy jóképű srác látványától.
- Hát, akár együtt is mehetünk! Kyle örülni fog neked!A fiú is legalább annyira csalódottnak tűnt, mint amennyire én ennekemlítésére. Chaden kívül még senki máshoz nem vonzódtam, de most határozottan éreztem, hogy Mr. Kék Szemet vonzónak találom.
- Jó, de tényleg csak barátok vagyunk! Soha nem jártam még náluk. Nem gondolod, hogy rossz néven venné, hogy csak úgy beállítanék, miközben azt ígérte, értesíteni fog?
- Biztos vagyok benne, hogy nem bánná!
- Hát, legyen!Elindultunk. Tudtam, hol lakik Kyle, de kellemes volt társaságban megtenni az utat a sötét utcán.
- És te, te mit csinálsz? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- Másodéves leszek a főiskolán. Építésznek tanulok.
- Tényleg? De klassz! Akkor ezért szereted a geometriát!Elmosolyodott, és rábólintott.
- Na és te? Tovább tanulsz?
- Hát... - sóhajtottam fel. - Hogy őszinte legyek, bármennyire bénán hangzik, még nem is gondolkoztam rajta. A jegyeim katasztrofálisak voltak az idén, ezért nem is jelentkeztem egyetlen főiskolára sem. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Az apámnak... szüksége van rám. Egy bisztróban dolgozom a városban. Talán addig, amíg ki nem találom, hogyan tovább.
- Figyu, legalább annyira fontos a családunkkal is törődni, mint saját magunkkal! Szerintem jól teszed, hogy apukád mellett maradsz, amíg szüksége van rád.Egész évben ez volt az egyetlen pozitív visszajelzés ezzel kapcsolatban.
- Köszi! El sem hiszed, mennyire szükségem volt rá, hogy ezt halljam! - vallottam be, és szégyenlősen elmosolyodtam.
Visszamosolygott rám. Megfogta a karomat, és megállított. Hátrasimította a hajamat, és még egyszer megnézte a sérülésemet. Az arcába néztem, és nem voltam hajlandó elfordítani a tekintetem, bármennyire is zavarban éreztem magam. Nem akartam, hogy azt higgye, elgyengültem, mert levett a lábamról. Lenézett rám. A keze még mindig a hajamon pihent, a testemet pedig kellemes bizsergés járta át. Kicsit oldalra billentette a fejét, úgy figyelt. Idegesen megnyaltam az ajkam. A szeme megvillant, és azonnal elfordult. A kezét hirtelen levette rólam.
- Már jobban fest! Szerintem kutya bajod! Hé, Kyle, nézd, kit találtam!Megfordultam, és megláttam Kyle-t a hátunk mögött. Ideges pillantással méregette az unokatestvérét.
- Azt látom! Ismeritek egymást?
- Nem, de a barátod megmentette az életemet! - Lenézett rám és elmosolyodott. Kyle hitetlenkedve nézett rá. - Nem viccelek, majdnem elütött egy kamion! Ő rántott el előle. Ha ő nincs, most halott vagyok.Kyle ámuldozva nézett rám.
- Igaz ez?
- Igazán semmiség! - intettem le.
- Mags, hihetetlen vagy! - Kyle odajött, átölelt és felkapott. Biztos voltam benne, hogy csak azért teszi, mert kissé féltékeny lett, amikor meglátott az unokatestvérével. Láttam, hogy ezt a srác is tudja, aki a szemeit forgatva fonta össze a karját a mellkasán. - Gyerünk, befelé! Csak várj, amíg elmondom Rachel néninek, mit tettél!
- Ne, kérlek, ne vigyél be oda! Most nincs kedvem a tömeghez.
- Okés! - felelte vonakodva. - Amúgy pont írni akartam neked! Sajnálom, de a buli egy kicsit elhúzódott. Vártuk, hogy egy bizonyos Illető - és itt átnézett a válla felett - visszaérjen, hogy ehessünk, de most már tudom, hogy miért késett!
- Hát, inkább késsen, mint meghaljon, nem igaz? - vágtam rá, de azonnal el is szégyelltem magam.Kyle felvont szemöldökkel nézett rám, a háta mögött álló unokatestvére viszont nevetésben tört ki.
- Hát ez szép riposzt volt, nem is tagadhatod! - Hátba vágta Kyle-t.
- Jó látni, hogy ennyire aggódtál értem!
- Hagyjál már! Kész vagy? - fordult hozzám Kyle, de még nem voltam.
Egyáltalán nem akartam itt hagyni ezt az általam megmentett Idegent, de nem tehettem meg, hogy magunkkal hívom, amikor ennyire érezhető a feszültség a két fiú közt. A srácra néztem, és ő visszanézett rám. Láttam, hogy ő sem szeretné, ha elmennék, amitől a gyomrom ideges görcsbe rándult.
- Igen, persze - motyogtam.
- Oké, nálam van a kulcs! Mehetünk!
- Várj egy kicsit! - léptem az unokatestvéréhez. Lenéztem rá. Legalább egy fejjel volt magasabb, ha nem többel. - Nagyon örülök, hogy ott voltam!
- Én is! Köszönöm! Ha bármikor szükséged van valamire, egy pár görkorira, nyalókára, egy vesére, a tiéd!
Elnevettem magam, és a hajam a fülem mögé tűrtem. Ő is felnevetett, és idegesen toporgott előttem.
- Amúgy... Maggie vagyok!
Kinyújtottam felé a kezem, és elmosolyodtam.
- Maggie - ismételte. Nagyon jól hangzott a szájából. - Caleb -
szorította meg a kezem, én pedig úgy éreztem, mintha ott helyben áram csapott volna belém. Levegő után kellett kapnom.Nem afféle jaj, hozzám ér bizsergés volt. Igazi áramütés. Mintha tűz futott volna végig az ereimben, vagy mintha hajszárítóval a kezemben állnék egy kád vízben. Nem kaptam levegőt. A vérem hidegnek tűnt, annyira felforrósodott a bőröm. A szemem meg-megrebbent a jóleső fájdalom miatt. Képeket láttam felvillanni. Egy verandán ülök, és hátulról két napbarnított kar ölel át. Egy barna hajú fej lehajol, és a nyakamba csókol. Aztán a kép eltűnt, és egy másik jelent meg helyette. Szaladok, mert valaki kerget, de nem félek. Nevetek. Hátranézek és látom, hogy egy barna hajú fiú szalad utánam. Felkap, a vállára dob, én pedig gyöngyöző kacajjal repülök a boldogságtól. Mögöttünk megjelenik egy ház, előtte az ELADÓ tábla, amit később az ELKELT vált fel. Egy teherautó parkol a ház előtt. Aztán egy nő és egy férfi sétál a fehér homokos parton. A férfi ujját felsértette egy kaktusz, miközben hevesen gesztikulált. Megcsókolom az ujját, aztán magammal húzom a házba, át a hatalmas szárnyas ajtókon a hálószobába. A férfi az ágyra dönt, és főiem hajol. Csókolózunk és hempergőzünk a fehér lepedőn. Aztán meglátom magam, egy napbarnított, sötét hajú fiú kezét fogom. Öröm és zavar látszik az arcomon, ahogy az övén is. Kinyitja a szemét, és rám mosolyog, mintha pontosan értene mindent, mintha számára én jelenteném a világmindenséget. Hátrahőköltem, ahogy visszatértem a jelenbe, ahol Caleb állt előttem, és egyszeriben eltűntek a boldog látomások. Még mindig a szemébe néztem. Ő is engem figyelt, és ahogy az előbbi látomásban, boldogan mosolygott.
- Hát te vagy az! - suttogta. - Te vagy az igazi!
- Mi folyik itt? - kérdezte Kyle mögöttünk, de le sem tudtam venni a szemem Caleb gyönyörű kék szeméről.
Caleb közelebb lépett hozzám. Elengedte a kezem, és a két keze közé fogta az arcomat. Éreztem, hogy egyszeriben nyugalom és melegség árad szét bennem.
- Maggie, ne felejts el levegőt venni! - Észre sem vettem, hogyeddig visszatartottam a lélegzetem. Mélyen beszívtam a levegőt, és hagytam, hogy átjárja az egész testem, miközben nagyokat pislogtam.A fejem kissé kitisztult. Caleb elmosolyodott. - Minden rendben lesz! Higgy nekem! Csak ne aggódj! Nem kell félned!
- Mit csinálsz? - kérdezte Kyle, és arrébb lökte Caleb kezét. Amint nem éreztem magamon Caleb érintését, fura mód fázni kezdtem, és unnyira kétségbe estem, hogy levegő után kellett kapnom.
- Caleb, ez így nagyon nem lesz jó! Nézd, megértem, hogy hálás vagy neki, amiért megmentette az életedet, és talán érzel is iránta valamit, de én már annyit meséltem róla neked! Egyszerűen nem teheted, hogy...
- Ő az, Kyle! - szakította félbe Caleb. Le sem vette rólam a szemét. Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el, mióta először megfogta a kezem, de a vérem még mindig pezsgett az érintésétől. - Ő az!
- Micsoda? - mondta Kyle dühösen. - Az nem lehet! Úgy értem... még csak most találkoztatok! - Idegesen felsóhajtott, és végigfuttatta az ujját a haján. - Ugye, most szórakozol velem?
- Mi folyik itt? - kérdeztem, amikor végre el tudtam fordítani a tekintetem Calebről. Kyle dühösnek tűnt, Caleb pedig áhítattal nézett rám. Közelebb lépett, de nem érintett meg.
- Maggie, nagyon sok mindent meg kell beszélnünk!
- De nem ma este, Caleb! - mondta Kyle és közénk lépett.
-Maggie-nek fogalma sincs, miről van szó, csak megijesztenéd!
- Nem fogom megijeszteni! Tudja jól, ki vagyok. Éppúgy ismer engem, ahogy én őt. Pont olyan érzés, mint mesélték! Érzem a szívverését!Kyle elkáromkodta magát, és megcsóválta a fejét.
-Ez patkányság! Nem hiszem el, hogy ezt tetted! Tudtad jól, hogy érzek iránta, mégis megtetted!
- Tudhatnád, hogy ez nem így működik! Nincs is választási lehetőségünk! Sajnálom, Kyle! Komolyan! -
- Ez engem annyira nem vigasztal!
- Na jó - vetettem véget a vitának. - Kérlek, mondjátok el, mi folyik itt! - Éreztem, hogy kezd kitisztulni a fejem, és pislogtam párat, hogy tisztábban lássak. Caleb megkerülte Kyle-t, és gyengéden megfogta a felkaromat.
- Semmi baj, Maggie! Időre van szükséged. Most még minden új, de idővel jobb lesz. Csak lélegezz nyugodtan!
Fura érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, mintha betolakodó
lennék, de szívesen látnának. Vagy mintha valami a gondolataimba férkőzne, meg valamiképp a testembe is. Egyszerűen éreztem őt. Levegő után kapva felnéztem rá. Elmosolyodott, mert rájött, mit érezhetek.
- Érzem a szívverésedet... és az örömödet... - vallottam be, de fogalmam sem volt, honnan tudom ezeket a dolgokat. Csak tudtam. Az egyik kezem a mellkasomra tettem, hogy érezzem a szívverésemet. Úgy érzékeltem Caleb minden egyes szívdobbanását, mintha a sajátom lenne. Éreztem, hogy aggódik miattam, attól fél, hogy megfutamodom, ha elmondja nekem a teljes igazságot. Éreztem, hogy mennyire vágyik rám, hogy mindenáron meg akar védeni, de a legeslegjobban azt éreztem, mennyireelképesztően boldog attól, ami betűnk között történik, bármi legyen is az.
- Látod? - magyarázott tovább az unokatestvérének, de a szemét közben le nem vette rólam. Egyik kézzel még mindig a karomat fogta,
- Máris érez engem! - Felkuncogott, aztán alig hallhatóan azt suttogta:
- Hát, ezt nem hiszem el!
- Túl fiatal vagy még ehhez! - szólt közbe Kyle. - Ő meg még csak tizenhét! Mindketten túl fiatalok vagytok!
- Mondd ezt annak, akinek bevésődtem!
- Tudod mit? Nem engedem! - Kyle ismét közénk állt, és elszakított bennünket egymástól. Amint Caleb keze elengedett, már nem is éreztem a szívverését. Bosszantott Kyle, de nem tudtam pontosan megmondani, miért. - Randink van, és meg is tartjuk!
- Még mindig el akarod vinni randizni, holott már az enyém? -kérdezte Caleb összevont szemöldökkel. Meg sem tudtam szólalni. Csak álltam ott, és hagytam, hadd vitatkozzanak.
- Igen, pontosan! Ha tényleg ő a másik feled, akkor is az lesz, amikor visszahozom, nem?
- Ezt meg kell beszélnünk, Kyle! El kell mondanunk a családnak!
- Tudom, de egész évben erre a randira vártam, és úgy vélem, engedélyezhetsz nekem egy estét Maggie-vel, mivel nemsokára úgyis együtt élitek le a hátralévő életeteket! - mondta gunyorosan.
- Kyle, ne csináld!
Végre meg tudtam szólalni.
- Na jó, higgadjatok le! Fogalmam sincs, mi folyik itt. Olyan furán érzem magam. Nagyon furán. Miért beszéltek úgy rólam, mintha itt sem lennék?
- Maggie, sajnálom! - fordult hozzám Kyle. - Soha nem akartam, hogy ebbe belekeveredj! Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.
- Mi? Mi az az ez? - kérdeztem hisztérikusan. - Mégis, miről
beszélsz?
- Lesz mit megbeszélnünk, de most menjünk! Keressünk egy nyugodt helyet, és amint lehiggadtál, mindent elmesélek!
- De... te mégis... azaz... Semmit sem értek!
Megszédültem. Kyle megragadta a karomat, nehogy elessek.
- Caleb, beszélj hozzá! Nyugtasd meg, hogy minden rendben lesz!
Felnéztem rá, amikor Kyle a gondjaira bízott. Caleb volt a legszebb ember, akit valaha láttam. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Ugyanaz az aranyos, kedves srác volt, mint eddig, mégis olyan más. Mintha fény vetült volna rá, ami megvilágította a számomra eddig láthatatlan tulajdonságait. A vér vadul száguldott az ereimben, amikor hozzám ért.
Én is meg akartam érinteni. Mindennél jobban vágytam rá, hogy megöleljem és magamhoz húzzam, hogy tudjam, milyen lehet borostás
álla érintése az arcomon. Elmosolyodott, és közelebb hajolt hozzám. Suttogott.
- Arra még rengeteg időnk lesz! - Elállt a lélegzetem, és zavaromban elvörösödtem, amikor rájöttem, hogy olvas a gondolataimban.
- Semmi gond, ne aggódj! - A meleg tenyere előbb a vállamhoz ért, aztán felkúszott a tarkómra. Megnyugtató érzés volt, és kezdtem rájönni, hogy nem véletlenül.
- Nem lesz ez mindig így!
Idővel megtanulod kezelni, mikor hallhassam a gondolataidat. Egyelőre
most menj el Kyle-lal! Igaza van. Ki kell szellőztetned a fejed, nekem
pedig beszélnem kell az apámmal és a családommal. Talán neked is
jobb, ha nem vagy itt az első alkalommal. Nagyon lelkesek tudnak lenni! - Lehajolt, és egyenesen a szemembe nézett.
- Ne félj! Ugye érzed, hogy sosem tudnálak bántani?
Persze, hogy éreztem, egyértelmű volt. Bólintottam, és azt kérdeztem:
- De mégis, miért érzek így?
- Mert te lettél a másik felem, a lelki társam, és én a tiéd. Azonnali bevésődés. Talán azért, mert megmentettél... Nem tudom biztosan.
Nem szokott ilyen fiatal korban megtörténni. A családunkban, legalábbis, még sosem történt.
- Bevésődés? - ismételtem meg elfúlva.
- A bevésődés azt jelenti, hogy... Olyan, mintha megjelölnénk a másikat. Te az enyém, én a tiéd. És nagyon ritkán történik meg emberrel.
Ismét elállt a lélegzetem, ő pedig szomorúan elmosolyodott.
- Emberrel? Én az vagyok, de te akkor mi vagy?
- Én is, de nem egészen. Kiválasztottak vagyunk, vagyis Virtuózok, ha úgy tetszik. Mi Ászoknak hívjuk magunkat. Miután elérünk egy bizonyos kort a bevésődés után, különleges képességekre leszünk szert.
- Mégis, milyen képességekre? - kérdeztem kábultan.
- Sokfélére. Nézd, Maggie, mindent elmondok majd, megígérem! De először is értesítenem kell apámat a dologról. Ő a klánunk vezetője
é s mestere. Tudnia kell, mi történt, aztán beszélünk, jó?
- Tehát bevésődtünk egymásnak - motyogtam és azon gondolkoztam, mit jelenthet ez. - Mint a regényekben a vérfarkasok meg a vámpírok, vagy valami ehhez hasonló? - kérdeztem, mire
mindkét fiú elvigyorodott.
- Valami olyasmi. Szoktál vámpírtörténeteket olvasni?
- Olykor-olykor.
- Én is! - Elmosolyodott és felsóhajtott. - Oké, Kyle, remélem, tudod, hogy nagyon vigyáznod kell rá! - Határozottan ránézett az
unokatestvérére. - Ne zúdíts rá mindent egyszerre, hanem légy türelmes, mert még elég törékeny! És rá ne kezdj a szokásos marhaságokra! Az embereknek sokkal nehezebb...
- Tudok mindent! Ugye, én is Jacobsonnak születtem!
- Jó, tudom! Ne haragudj!
- Már úgyis mindegy! Gyere, Mags!
Megpróbáltam, de a lábam nem engedelmeskedett.
- Nem tudok. Úgy értem, nem is akarok! - döbbentem rá.
- Csak a varázslat hatása! Harcolj ellene, Maggie!
- Hé! - szólt rá Caleb nyersen. - Pont erről beszélek! Ha rajta töltőd ki a dühöd, nem engedem, hogy elvidd magaddal!
Kyle bólintott és felsóhajtott.
- Oké, sajnálom, igazad van! Segíts neki, hogy végre elindulhassunk!- Segíteni? Mégis, miről beszélsz? - kérdeztem.
- Mindez nagyon friss még - magyarázta Caleb. - Mindkettőnknek nehéz. Egyik felünk sem akar elválni többé a másiktól, de azzal
segíthetek neked, ha szólok, hogy szeretném, ha most elmennél. A testünk teljesen egymásra hangolódott. Most még dolgom van, ezért azt akarom, hogy Kyle-lal menj, és érezd magad biztonságban! Rendben?
Érezlek téged - tenyerével megérintette a mellkasát - itt bent, ha bármikor szükséged lenne rám. Semmi miatt sem kell aggódnod! - Azt akartam, hogy megérintsen. Annyira vágytam rá, hogy szinte forrt a vérem. És megérintett. A két kezébe fogta az arcomat, amitől mindketten felsóhajtottunk. Hallottam, hogy Kyle motyog valamit mögöttünk, de akkor és ott egyáltalán nem érdekelt. - Holnap eljövök érted, okés? Minden rendben lesz, az egészet elmagyarázom neked. Jó lesz így?
- Jó! - feleltem, és úgy is éreztem. Minden szava egyenesen a tudatomba hatolt, és kizárt minden más gondolatot. Azt ígérte, minden
rendben lesz, tehát úgy is lett. - Jó lesz, mert jól vagyok! Nem tudom, miért, de biztosan tudom, hogy jól is leszek. Észbontó mosollyal ajándékozott meg.
- Jó kislány! - Hátranézett a vállam felett. - Mondtam, hogy meg fogja érteni! Ne becsüld alá!
- Jó! Készen vagytok? - kérdezte Kyle. Világosan látszott, hogy megviselték a történtek, de hajlandó volt együttműködni.
- Holnap meglátogatsz? - kérdeztem, és megragadtam Caleb pólóját. Főiem szokatlan mozdulat volt, de muszáj volt megtennem.
- Ugye, eljössz holnap?
A hüvelykujjával végigsimította az arcomat, amitől jóleső borzongás futott végig a karomon.
- Holnap elmegyek érted! - pontosított. - Maggie, nagyon kivételes teremtés vagy! A családom türelmetlenül várja, hogy megismerjen!-bólintottam.- Rendben!
- Ne feledd, hogy nincs mitől tartanod!
- Rendben!
Megcsókolta a homlokomat, én pedig lehunyt szemmel átadtam magam az érintése nyomán feltámadó, kellemesen perzselő érzésnek.
Büszke volt rám, amiért ilyen jól viselem a dolgot, és ez melegséggel töltött el.
- Maggie, hamarosan látjuk egymást!
Bólintott, én pedig az ajkamba haraptam, amint Kyle kézen fogott, és az apja ezüstszínű Audija felé vonszolt. Úgy éreztem, mintha
szétszakadt volna a testem. Nem akartam menni. Annyira, de annyira nem akartam! De Caleb azt ígérte, minden rendben lesz.
Kyle becsatolta az övemet, és kitolattunk a feljáróról. Egész idő alatt magamon éreztem a másik felem tekintetét.