Kereszttűzben [Villain Izuku x OC] (Nem Folytatott)

5. Beköltözés.

Ezt a mondatomat követően csak csendben álltunk és vártuk, hogy valaki megtörje a csendet. Láttam rajtuk, hogy kicsit zavarja őket a csend. Különösen a szőkét. Szinte látni lehetett, hogy megy fel benne a pumpa. De abban a pillanatban mikor durrant volna és megszólalt volna, más törte meg a csendet. Egy fülrepesztő riasztó hangja volt az. Mindhárman készenlétbe ugrottak.

- M-mi történik? – kérdeztem ijedten.

- A gyengélkedőre kell mennünk! Sebesültet hoztak!- tájékoztatott Todoroki.

Ezzel mindhárman az ajtó felé indultak. Én egy pillanatig hezitáltam volna de Midoriya elkapta a csuklómat és magával rántott.

- Most megnézzük mire vagy képes. - ment mellettem Bakugou.

Erre nagyot nyeltem, mert még sosem használtam tudatosan ezt az erőmet. Nem szabad elfeledni, hogy kevesebb, mint egy napja tudok a létezéséről. Féltem. Ahogy közeledtünk a gyengélkedő felé csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha olyan sebesültjük van, akit ha nem tudok meggyógyítani ott fog előttem meghalni. Ettől rettegtem a legjobban.

Beléptünk abba a nagy szürke terembe ahol nem sokkal korábban felébredtem. Egyből nem tűnt olyan üresnek, mint mikor legutóbb itt voltam. Sok ágyra új sérültek érkeztek. Elborzadtam a látványtól és nem tudtam megmozdulni.

- Mi történt? - kérdezte Midoriya az egyik emberét.

- Rajtunk ütött egy új generációs! Állítása szerint a szövetség tagja. Égési sérüléseink vannak!

- Milyen képesség ez? – nézte végig embereit.

- Kék lángokat használt!

- Akkor biztosan a szövetséghez tartozott! – mordult fel Bakugou

- Dabi! Ez a neve, ha jól emlékszem. – Jelentette ki Todoroki úgy, mint akinek volt már dolga azzal a személlyel

- Mennyire súlyos?

- Nagyjából megúsztuk kisebb égésekkel. De...

- Mi az?

- Hatori. Ő állt a legközelebb.

Ekkor hozták be az említettet. A felső teste szinte ropogósra sült. Fájdalmában csak ordítani tudott. Próbáltak fájdalom csillapítót beadni neki, de annyira vergődött, hogy nem tudták lefogni sem.

- Mit tegyünk főnök?

A lábaim maguktól mozdultak. A hordágyon vergődő férfihez léptem.

- Suzuka-san? – hallottam a nevemet Midoriyától.

- Oi! Ne menj oda! – szólt rám a felemás.

- Hé, hallasz!? – majd a szőke is.

Nem válaszoltam csak lenéztem a férfire. Azt láttam a szemeiben, hogy azt kéri, valaki ölje meg, hogy véget érjen az a fájdalom. Végignéztem a sérülésein. A bőre mélyen megégett, vérzett és füstölgött is egyes helyeken. Csak azt éreztem, hogy segíteni akarok ezen az emberen. Nem akarom, hogy meghaljon, mert tudom, hogy ha én nem segítek, akkor valószínűleg nem éli túl. Ez az érzés eluralkodott felettem majd mintha megcsillant volna bennem valami.

- Midoriya sama... – mondtam ki a nevét anélkül, hogy levettem volna a szememet a betegről.

- Igen?

- Ha megint elájulnék, kérlek, valaki kapjon el.

- He? – kérdezték szinte egyszerre mindhárman.