Kereszttűzben [Villain Izuku x OC] (Nem Folytatott)

2. Érdekesnek tart?

- Hol vagy ribanc! Úgy sem menekülsz előlem! - kiáltotta a szőke.

Én a lélegzetemet is visszafogva, reszketve kuporodtam össze minél kisebbre.

- Félek! Nem akarok meghalni! Nem kellett volna ma ide jönnöm! Miért is hallgattam magamra! Olyan ostoba vagyok! Pont mikor lehetőséget kaptam az élettől, hogy híresebb legyek, akkor kell egy ilyen hibát vétenem. - ostoroztam magam gondolataimban.

Éreztem egy kis fájdalmat egyik kezemnél. Mikor odanéztem láttam, hogy az egyik robbanásból egy szilánk beleállt a felkaromba. Óvatosan kihúztam a darabkát. Fájt. Újabb robbanást hallottam. Kezeimet a fejemre tettem és még jobban összehúztam magamat. Abban reménykedtem, hogy ha eléggé összekuporodok, talán az univerzumnak megesik rajtam a szíve és eltűntet a helyszínről. Sosem éreztem még olyan erős félelmet, mint akkor. Nem voltam benne teljesen biztos, de szerintem ezt hívják halálfélelemnek. Félelmemben már könnyezni is elkezdtem.

- Nem akarom így végezni! Nem akarok meghalni! Valaki! Valaki segítsen! Mentsen meg! Valaki! Akárki!

Lépteket hallottam. Lassan felemeltem a fejemet, hogy lássam, ki közeledik. Minden reményemet abba öltem, hogy bárki legyen az csak a szőke ne! De nem is ő volt. Mégsem tudtam örülni. Ahogy felemeltem a fejemet egy zöld szempárral találtam szembe magam. Könnyes szemeim kissé talán meglepetten nézték a szintén meglepett zöld íriszeket. Pár pillanattal később jöttem rá, hogy kivel nézek farkasszemet. A három férfi közül a zöld hajú áll előttem. Elsápadtam. Szívem félelmében kihagyott pár ütemet. De mégis a torkomban dobogott.

- Te – szólt az idegen és közelebb lépett hozzám.

Én abban a pillanatban kezdtem el távolodni. De nem jutottam messzire. Elkapta a karomat és felrántott a talajról.

- Vége! Ennyi volt az életem. Ez a személy fog végezni velem. Remélem azért fájdalommentes lesz. Végül is jobb, mint cafatokra robbanni a szőke által.

Már elfogadtam a halálomat, de a zöld szemű magával rántott. Én értetlenül ugyan, de szótlanul követtem. Nem is lett volna okos dolog ellenkezni vagy kérdezősködni. Lassan visszasétált velem oda ahol először megpillantottam őket. A felemás hajú még mindig ott állt. Szemeivel azt az irányt figyelte amerre a szőke robbantott. Amikor egy másik irányból előlépett zöld hajú társa és én, felénk fordult. Csodálkozva mért végig minket. Különösen engem. Ahogy közeledtünk felé csak néha pillantottam fel a talajról, hol a felemásra, hol a karomat még mindig erősen, de nem durván fogó zöldre.

- Hát ez? – kérdezte, mikor odaértünk hozzá.