Hópelyhek

Első Hópehely

Leheletem szinte kis gomolyfelhőnek tűnt a metsző hidegben, amely kényelmesen befészkelte magát városkámba az elkövetkezendő téli hónapokra. Az autók üvegén vastag jégréteg, sokan morgolódva próbálják leszedni legalább a szélvédőről, hogy időben beérjenek dolgozni. Nekem szerencsére volt időm bőven, az angol tanárom egészségi okok miatt ugyanis nem tudott ma tanítani és elengedték nekem az első órát. Reggel is komótosan készülődtem és ittam meg a forró teámat, hogy az indulás előtt jobban felmelegedjen a testem, de ez az ötlet elbukott nagyjából a harmadik percben amikor a hideg ténylegesen megtalálta az utat, hogy a csontomig hatoljon. Sálamba próbáltam elrejteni az arcom alsó részét, de így is csípte a hideg ám fejem kicsit sem fázott a vastag, kötött drapp sapkának hála, amely alól kikandikált a hullámos barna hajam. Nem túl egyedi, semmi féle extra nincs benne, ha csak nem vesszük extrának azt, hogy természetesen ilyen. Kezeimet próbáltam mélyen a zsebembe mélyeszteni, így kevésbé fáztak az ujjaim, de a lábaimat nem tudtam elrejteni. Kabátom ugyan leért majdnem a térdemig, mégis éreztem, hogy a combom jéggé fagyott már.

Az élet mondhatni nyugalmas volt a városba vezető úton így a reggeli csúcsforgalom után, ami fejfájdító tud lenni sokszor. Nincs dudálás, kiabálás, fékezés, őrült sofőrök, akik nem törődnek a sebességkorlátozással és torlódás sincs. Ez nekem most pont kapóra jön így, hogy lábbusszal indultam meg suliba. Újra. Annyira nem bánom, kicsit ki tud kapcsolni az agyam a mindennapi rohanás, tanulás és szervezések között, de azért kényelmesebb, ha anyu vagy a busz visz be suliba. De ezzel jár, ha nincs első órád. Kezdtem felfigyelni a parkoló autókkal teli kisutcákra, s tompán hallottam, ahogy a suli melletti óvodából kiszűrődik a gyerekzsivaj és az illatok alapján már erősen készülnek az ünnepekre. Hiába, nem rég volt csak hálaadás, de már mindenhol dúl a karácsony. Ezt látni lehet a sulim bejáratán is, ami fenyőágakkal és piros díszekkel lett dekorálva.

Sikeresen beléptem a meleg épületbe és azonnal levettem a sapkámat, elkezdtem lehámozni a nyakamról a sálamat. Köszöntöttem a portást, aki az újság mögül intett csak egyik kezével és én tovább folytattam az utam. A sok egyszínű szekrények között próbáltam meglelni az enyémet és nem ösztönösen a régihez menni, ugyanis a hetekben kaptam egy újat. Hogy miért, arra nem sikerült még rájönnöm, de megbékéltem vele. Szerettem azt a szekrényt, mert mindenhez közel volt, most pedig majdnem mindentől távol. Sóhajtva tekergettem helyes sorrendbe a számokat a szekrény lakatján, majd kinyitva azt papírok százai estek ki belőle. Matematikai egyenleteket tartalmazott a legtöbbje, de valamelyikre egy régen keresett recept volt firkantva, így azonnal belenyomtam a táskámba valahova az ebédem mellé. Elrendeztem minden matek lapot szépen és egy üres mappába téve visszatettem az egyetlen polcra, ami benne volt. Az aljára a kabátomat tettem be, meg minden mást, ami plusz öltözéknek számított és átpakoltam a táskám tartalmát. Füzeteket és mappákat cseréltem ki, végül egyszerűen csak bevágtam a szekrényt, ami kicsit hangosan csattanva visszatért a helyére. Behúztam a nyakam, s szinte abban a pillanatban rendült fel a fémes hang, ami az első óra végét jelentette és diáktársaim fáradt fizimiskával léptek ki a teremből.

A filmekkel ellentétben, az én Michigan állam béli iskolámba annyira nem látszanak a különbségek diák és diák között. Nincsenek úgy menő lányok és fiúk, habár híresebb csoportok vannak. Ilyenek a röplabdások, focisok és persze a hokisok. Őket talán tényleg ki kéne emelni, mert tényleg sokan emlegetik a nevüket, hol áhítozva, hol pedig keserűen. Természetesen kettő hokis sráccal lesz most algebrám, ami kissé feltölt lelkesedéssel. Szeretem az algebrát és értem is, de figyelmetlen vagyok és sokszor emiatt kapok rosszabb jegyet, mint kéne, meg persze én sem tudok kilógni abból a bizonyos sorból, hogy az egyik hokis fiú igencsak jól néz ki.