Dimenziókapuk

Nem is olyan régi ismerős

Mind segítettek a sebesülteket a kórházszárnyba szállítani, majd a saját szobájuk felé indultak, miközben Sage a hátuk mögött sétálva jelentést tett.

- Megvagy Sage? – lassított a fiú mellé Alex, miután végre a vezetőjük is levette a fejéről a kommunikátort.

- Persze.

- KIRÁLYAK VOLTUNK! – vigyorgott Luka a levegőbe boxolva.

- Nem Luka... sikerrel jártunk, de ez közel sem volt a királyoz! – mordult fel Sage. - Miért nem vagy képes teljesíteni a parancsot?

- Higgadj már le! Jók voltunk! Túléltük és elvégeztük a feladatunkat! Minden szép és jó! Este pedig bemehetünk a városba! – vigyorgott Luka. Sage megfeszült, de végül inkább nem szólt semmit.

- Megint megpróbálsz barátnőt szerezni? – vigyorgott Victor Lukára.

- Naná! Valamelyik előbb-utóbb beadja a derekát! Sage, rád is rád férne, hogy lazíts, olyan vagy, mint egy eleven idegcsomó!

- VAJON MIÉRT?! – mordult fel a srác, és inkább a hálószobák folyosója felé vette az irányt.

- Alex, vedd rá, hogy kimozduljon! Még a szokásosnál is elviselhetetlenebb, mikor ezt csinálja – fintorodott el Luka.

- Azért van valami abban, amit Sage mond Luka, még akkor is, ha túlreagálja – fordult Alex a fiú felé. Hosszú szünet állt be hármójuk közé. – Este találkozunk a városban! – intett végül Alex, mielőtt a kapitányuk után indult. Luka tovább morgott Vicnek, aki csak vigyorogva hallgatta a felháborodott monológot.

- Sage... - kopogott a fiú ajtóján Alex, de nem kapott választ. – Bemegyek! – jelentette ki, majd az óráját az ajtó elé tolva feloldotta a zárat. Sage ajtaja azonnal kinyílt. Az összes ajtó órával, vagy automatikusan nyílt. A fiú felkapta a fejét, mikor meglátta a belépőt. Sage az ágyán ült kezében egy fotóval. A fényképen négy fiatal szerepelt. A jobb felső sarokban Victor, aki épp fuldoklott a röhögéstől. Akkor még hosszabb volt a fiú szőke haja. Most csak a válláig ért, és általában a feje tetejére fogta kontyba, mikor szerelt. A szemei kékek voltak. Magas, vékony volt, már alkatából adódóan. A szereléstől és az edzésektől megerősödött. Vic mellett Alex állt, aki elnéző mosollyal, kétajtós szekrénykét magasodott a képen. Rövid barna haja volt, és szeplői. A szemei pedig barnás-zöldes árnyalatúak voltak. Talán csak erősebb lett az idő folyamán. A képen egy kicsit előrébb Sage maga is rajta volt, ahogy éppen szétverték egymást Lukával. Sagenek már akkor is az átlagnál hosszabb barna haja volt, amit időnként ki kellett söpörnie a szeméből, és amibe akkor még egy fekete csíkot is festetett. Azóta, a festéktől már megszabadult, mert nem érdekelte különösebben, de a hosszát meghagyta a fülére pedig több lyukat is fúratott. Mindig is ő volt a legalacsonyabb a csapatban. Lukának akkor még sötétbarna haja volt, amit azóta úgy döntött, hogy inkább kifehérít. A nap pillanatok alatt megfogta a srác alapból sötétebb árnyalatú bőrét, magas volt és általában ezt Sage orra alá is dörgölte.

- Ne haragudj Alex... elgondolkodtam és nem hallottalak – csúsztatta Sage lassan az éjjeliszekrényére a fényképet.

- Min gondolkodtál? – ült le a fiú mellé Alex.

- Hogy biztos, jó döntés volt-e engem vezetőnek kinevezni. Rád jobban hallgatnának. Idősebb is vagy nálunk – bámulta maga előtt a padlót a fiú. Ezúttal még örült is, hogy a haja a szemébe lóg, és nem kell szembenéznie a világgal.

- Miért is gondolod így?

- Luka... - forgatta a szemét Sage. – Rád talán hallgatna, és nem csinálná ezt a... EZT! – kezdte a saját haját tépni Sage, mire Alex felnevetett és lefejtette a fiú kezeit a fejéről.