Nemecsek Ernő, lélegzetelállító. Mármint szó szerint. (PUF - Áts/Nemecsek)

Nemecsek Ernő, lélegzetelállító. Mármint szó szerint.

– Mit kérsz? – kérdezte Ernő félénken.

– Mindegy, csak vállalhatatlanul sok koffein és tej legyen benne.

Ernő rámosolygott, amitől Feri szíve kihagyott egy pár ütemet, aztán elindult a pult felé, Feri pedig kihasználta az alkalmat, hogy minden szégyenérzet nélkül bámulja Ernő formás hátsóját.

Négy hónappal ezelőtt futott bele Ernőbe a reggeli buszon munkába menet. Azt hitte, Ernő majd úgy fog tenni, mintha nem látná, de a kis pálutcais ismét bebizonyította, hogy nem ismer félelmet meg haragot sem, és úgy csacsogta végig az utat Ferivel, mintha mindig is barátok lettek volna. Feri próbált a reggeli koffeinadagja nélkül értelmes társalgást folytatni és nem csak hörögni meg nyálat csorgatni. Azért annyit sikerült Ernő szóáradatából kihámoznia, hogy mindig ezzel a busszal megy, és a Feri munkahelye melletti irodaházban volt gyakornok.

A közös buszozások alkalmával pedig szépen lassan túl voltak mindenen, amin az egymásnak kölcsönösen szimpatikus emberek túl lehetnek. Volt már könyv kölcsönadás, közös zenehallgatás, véletlen érintések, na meg szándékos véletlen érintések, egymás karjába zuhanás fékezéskor és túlságosan egyértelmű flörtölés is. De Feri mindezek ellenére négy egész hónapig játszotta a jó fiút, mert tudta, Ernő elmond mindent Bokának, és azt akarta, hogy az egykori vezér-ellenség lássa, Feri megváltozott, és nyugodtan elengedheti imádott kis védencét vele randizni.

A végén mégsem Feri hívta el Ernőt kávézni, hanem fordítva, és Ernő ragaszkodott hozzá, hogy ő válaszon helyet, így kerültek a Klinikák állomás közelébe, valami művész kávézóba.

Ernő két hatalmas tejszínhabos, karamell öntetes kávéval tért vissza.

– Tessék – tette le az egyiket Feri elé –, dupla hosszú kávét kértem bele. Remélem, ízleni fog, ez az egyik specialitásuk.

– Ha koffein van benne, rossz nem lehet. Amúgy honnan ismered ezt a helyet? A fősulitól elég messze van.

Miközben Ernő arról mesélt, hogyan talált rá az eldugott kis kávézóra, Feri belekeverte a tejszínhabot a kávéjába, és nagyot kortyolt belőle. Hál' Istennek nem volt túl édes és tényleg sok volt benne a koffein. Az asztalon könyökölve, állát a tenyerén nyugtatva hallgatta Ernőt, aki nem csak apró termetét, de csendes, visszahúzódó személyiségét is hátrahagyta az általános iskolában. Feri próbált a beszélgetésre koncentrálni, de elég nehéz volt megállnia, hogy ne Ernő szájának ívét bámulja. Persze az se segített a helyzeten, hogy Ernő állandóan mosolygott, és igéző türkizkék szemeivel olyan kihívóan tudott nézni, miközben a szívószálat rágcsálta, hogy Ferinek kiszáradt a torka.

Feri ismét nagyot kortyolt a kávéjából, csak hogy csináljon valami, mert azon kapta magát, hogy arról fantáziál, hogy elkapja Ernő nyakkendőjét, átrántja az asztalon, és olyat tesz vele, amihez még a ránézésre sokat látott művészkávézó vendégei is sokkot kapnának. A kávé égette a torkát és a száraz, kaparó érzés csak nem múlt.

– Feri, jól vagy? Olyan piros az arcod.

– Jól, persze, csak egy kicsit meleg van. – Feri meglazította a nyakkendőjét. – Végülis hogyan oldottátok meg a problémát?

Ernő egy pillanatig csendben fürkészte az arcát, miután Feri biztatóan rámosolygott, tovább beszélt excel táblázatokról és modern technikához nem értő vénasszonyokról. Feri többször megköszörülte a torkát, próbálta lenyelni a gombócot, amit ott érzett. Lehetséges-e, hogy valakinek annyira lélegzetelállító a mosolya, hogy szinte fuldokol tőle az ember?