Iszonyat

5. - Kétségbeesés

●●●

Csend. Néma, fullasztó, kínos csend telepedett közéjük. Féltek, feszültek voltak, és fogalmuk se volt, hogy mit kéne tenniük. Mondjuk ki csodálkozna, hogy nem volt ötletük, azzal kapcsolatban, hogy mit kell tenni, ha egy tűzriadó után csapdába esnek egy iskolában és egy óriási szörny meg akarja őket ölni. A terem különböző pontjain ültek. Ben a terem ajtajának dőlve ült, Carlos a terem végében egy pad tetején ült, Daniel az egyik pad székén ült, a falnak támasztva hátát, a telefonját nyomkodva, reménykedve, hogy talál wifit, vagy térerőt, Audrey az ablakban ült, felhúzott térdeit átkarolva, az üvegnek dőlve. Samantha pedig a tanári asztal alatt ücsörgött, gondolkodva. Az ajtón túl a lény lábai kopogtak, így törve meg a folyamatos csendet. 

Halk szipogást lehetett hallani. Eleinte senki nem foglalkozott vele, aztán felfogták, hogy ez nem a kinti bestia, hanem valaki közülük. Carlost nem nagyon izgatta, továbbra is lehunyt szemmel meditált, Daniel pedig bár felnézett, de rögtön vissza a telefonjára, mely megrezzent. Ben viszont felnézett és végig nézett mindenkin. Carlos nyugodtnak tűnt, bár egyértelmű volt, hogy nem az. Bár, ha az lett volna, az valószínűleg rosszabb lett volna. Daniel ideges volt, de ezenkívül, vele minden rendben volt. Samanthat nem látta. Audreyra nézett. A lány arca apró grimaszba volt rándulva és egy könny csepp folyt le arcán. Kétségbeesett. Megtört. Biztosra vette, hogy ott fog meghalni, hogy soha többé nem jut ki. Ben már majdnem felállt, hogy megnyugtassa, mikor egy kezet vett észre. A tanári asztal alól egy kéz nyúlt ki és jelezte, hogy álljon meg. Ne menjen oda. Ben, eredetileg nem foglalkozott vele, mert ismét elkezdett feltápászkodni. Ám ekkor a lány ki is nézett az asztal alól. Ben lefehéredett. A kis kilencedikes, akit eddig még életében nem látszott olyan rémült tekintettel nézett rá, mint egy kis gyerek, aki még a saját árnyékától is megijed. Szemei fátyolosak, kezei remegnek. Viszont még is az ijedt tekintetéből ki tudta hámozni az üzenetét. Még pedig azt, hogy hiába megy oda nem tud olyat mondani, amiben biztos lenne, azon kívül, hogy gázban vannak, és átérzi.A lány csak pár pillanatig nézett ki, de elég volt. Visszabújt az asztal alá. Ben a többiekre nézett. Ekkor tűnt fel számára Carlos összeráncolt szemöldöke, olykor meg-megremegő ajka, ökle. Az, hogy Daniel nem simán ideges, hanem egyenesen kétségbeesett. Hogy a lábával folyamatosan dobol némán a padlón, hogy összeszorítja fogait. Rájött, hogy mindenki ugyanazt érzi, mint Audrey. Majd megpillantotta magát a tükörben. A haja csapzott, ajkai kiszáradtak, arca nyúzott. Nem csak ők érzik ezt, hanem ő maga is. Visszaesett az ajtó elé, és tehetetlenségében felnézett a plafonra. Mit fognak csinálni?

 A folyosókon csend volt. A lény bizonyára odébb állt - hasított Daniel tudatába a felismerés. Ha most elkezdenének rohanni valamerre, akkor anélkül, hogy a szörny észrevenné őket. Már megemlítette... volna. De mennyi esélye van rá, hogy ismét lehagyják  szörnyet, vagy épp nem futnak bele? Vagy, hogy ebben az érzelmi állapotban sikerül? Két végzős, két tizedikes, és egy kilencedikes. Egy rohadt nagy szörny épp meg akarja ölni őket, beszorultak egy terembe. Mindenki ki van akadva. Sóhajtva a falnak döntötte a hátát ismét, és a szemébe húzta sapkáját. Vége? Nem tudnak mit tenni, igaz?

●●●

Carlos morogva tartotta oda a karját Bennek. Már pár órája össze voltak zárva, ebben az irritáló némaságban. Ben épp a kötését cserélte le. A Samanthatól kapott sárga kendőt lehúzta a srác karjáról, majd egy ott talált már kissé felmelegedett vizes palackból vizet öntött a stólára, majd kissé kicsavarta, és ismét visszakötötte. Ben tovább járkált fel-alá, ami még jobban idegesítette Carlost. Kintről kaparászás hallatszott. Audrey kicsit eltávolodott az ablaktól.

- Srácok...- szólalt meg remegő hangon, mire a fiúk odakapták a fejüket, Samantha pedig kidugta az orrát a tanári asztal alól. Audrey nyelt egyed, majd folytatta dadogó hangon.- Nem a suli előtt kellett volna gyülekeznie a többieknek?

●●●